Miért ajánlom Joanne Harrist?

Az úgy volt, hogy karácsonyra kaptam egy Joanne Harris díszdobozt (ami négy darab könyvet tartalmazott), és még plusz egy könyvet tőle, azaz összesen ötöt: Csokoládé, Csokoládécipő, Szent Bolondok, Rúnajelek, Aludj, kislány. Mondjuk kapásból kezdhetném azzal, hogy két könyvcím "rosszul" van fordítva (ha nagyon kötekedő akarok lenni): Nyalókacipőről és Aludj, sápadt nővér-ről van szó ugyanis. Na de ez apróság, ebben ne menjünk most bele. Ami miatt írni szerettem volna Harrisről, az a munkásságának az a része, amit volt/van szerencsém megismerni. Az írónő kedveli a mágiát, a boszorkányságot, a természetfeletti dolgokat, ezek szinte minden könyvét átfogják, meghatározzák. Néha olyannyira elszalad vele a ló, hogy egy az egyben ugyanazokat a varázsigéket használja minden történetben, amelyeknek persze semmi közük egymáshoz. Ez egyrészt jó, mert ezzel Harris letette a kézjegyét könyveire (azon kívül persze, hogy ő maga írta őket), másrészt meg engem néha zavart, mintha nem tudott volna valami újat kitalálni egy-egy történethez. Ami viszont számomra kifejezett pozitívum benne, hogy nagyon emberi, a szereplők, az érzések, a gondolatok, a cselekmények. Ez leginkább a Csokoládéban és a Csokoládécipőben jelenik meg (mindenki elnyeri méltó jutalmát, ám persze nem ingyen), de novellagyűjteményében, a Bársony és keserű mandulában is. Utóbbi kötet annyira jó, színes, kritikus és mégis élvezetes, hogy eldöntöttem: ez a kedvenc Joanne Harris könyvem. Végre elszakad kicsit a boszorkányságtól, meghökkentő, és mégis oly ismerős. Ahogy maga az élet is.

Egy szó, mint száz: fordulatos, jellegzetes, néha kicsit sötét, néha könnyed. Ez Joanne Harris.

Süllyedés ellen

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor csak úgy, váratlanul ránk tör a rosszkedv, vagy valami meghatározhatatlan szorongás. Ilyenkor az ember próbál rájönni, miért, és vagy megtalálja a választ, vagy nem. Ha megtalálja, fontos, hogy az okot próbálja megszüntetni, és ne magára az érzésre figyelni, mert teljesen maga alá gyűrheti. Inkább gondoljunk arra, hogy emberek vagyunk, akiknek vannak hibáik, senki sem tökéletes, és hogy minden változik. Sajnos a jó dolgok is változhatnak, nem csak a rosszak. Álljunk talpra, ha kell, adjunk magunknak két pofont: igenis erősek vagyunk, és képesek vagyunk szembenézni a félelmeinkkel!

R.I.P. Popper Péter

"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak..."

Ez a pár mondat most nagyon sokat segített nekem. :)

R.I.P. Popper Péter!

Plázák virágkora

"...itt már virág helyett plázák nyílnak a réteken, aki számít oda jár pénteken..." - énekli a Junkies. És valóban: szinte minden évben nyílik valahol egy újabb üvegkomplexum, ahol a fiatalság színe-java a szabadidejét töltheti, és ahol a kicsit idősebb korosztály reményekkel telve indul el vásárolni, hogy feltöltse ruhatárát. Nos, én is ez utóbbi kategóriába tartozom. Akárhányszor kikötök egyben, mindig azt hiszem, hogy csak besétálok egy üzletbe, leakasztom a fogasról a nekem azonnal megtetsző ruhadarabot (vagy már eleve azt a  műalkotást látom meg, amit magamban elképzeltem), kifizetem és hazaviszem. Na neeeem. Újra és újra csalódnom kell: vagy a silány minőség és választék, vagy a magas árak azok, amelyek elriasztanak. Ez van. Most vagy én vagyok túl igényes (nem hinném: egyszerűen csak szeretnék jó minőséget nem horror áron), vagy tényleg ilyen gáz a csili-vili üzletek tartalma.

Emlékszem, amikor Pestre kerültem, imádtam plázákba menni. Vidéki gyerek vagyok, akinek nem sűrűn volt része fiatalkorában ilyesmiben, persze, hogy újnak számított a csillogás, a trendiség és a "bármit megvehetsz" érzése. Ebből azóta kinőttem. Nem bírom a tömeget, vagy sokáig a neonfényt, az egyen-ételeket, azt, hogy mindenhol ugyanazok a cuccok vannak, és persze, hogy szinte soha nem találok olyat, ami tetszene.

De vajon miért ilyen sikeresek még mindig ezek a komlexumok? Mindegyik ugyanolyan, szóval biztos nem az újdonság varázsa vonzza az embereket. Meleg van, és télen be lehet menekülni? Talán. Nyáron megy a légkondi? Mondjuk. Lehet nézelődni (még ha vásárolni nem is), és azt képzelni, hogy esetleg nekünk is lehetnek ilyen cuccaink? Esetleg. Nem tudom, hol rejtőzik az igazság, de valahol biztos az üzletek egységessége, a hangzatos márkanevek és a "mindent egy fedél alatt" érzete mögött húzódik meg.

Kis plázatörténet:

Az első példány természetesen az USA-ban épült 1922-ben, Kansas Cityben. Ekkor kezdték szépen lassan az összes ilyen jellegű áruházra, bevásárlóközpontra ezt az elnevezést használni, utalva arra, hogy ezek a kulturális élet centrumai is. Maga a szó spanyol eredetű, jelentése "főtér". (E pár sort a Wikipédiából csentem el.)

Tükörszemek

A minap elgondolkodtam azon, hogy családtagjaink, ismerőseink, barátaink, kollégáink stb. hogyan látnak minket? Vajon elhiszik azt, hogy tényleg ismernek már, vagy talán nem is akarnak megismerni, mert téves következtetések alapján azt gondolják, már nincs is rá szükség, mert mindent tudnak rólunk?...

Nehéz kérdés. Honnan tudhatnám, hogy anyukám, apukám, testvéreim, gyerekkori barátaim, kedvenc munkatársaim mit tudnak, miket gondolnak rólam? Úgy érzem, az általuk rólam lefestett kép fele hazugság, amelyet ők maguk kentek a vászonra. Következtetések, általam kiváltott érzések és gondolatok építenek fel engem az ő szemükben. Vagy mégsem? Nem mindenki esetében? Talán a szüleim már elmondhatják, hogy igazán ismernek, vagy esetleg még a gyerekkori barátok. Nekik volt idejük arra, hogy nagyjából reális képet alkossanak rólam. Ennek ellenére mégsem tudhatnak mindent. Ha minden egyes percben ide leírnám, mit érzek, mit gondolok, talán teljes lenne a kép. De ez nem így megy: az ember tele van titkokkal, benyomásokkal, amelyeket nem lehet csak úgy megosztani. Önvédelemből, vagy a másik ember érdekében.

Mindenki szemében más és más ember vagyok, néha szerepet játszom, néha teljesen őszinte vagyok. Melyik a jobb? A valóságosabb? És mennyire vagyok képes megismerni magam a vizslató tükörszemek kereszttüzében?...

Mi legyek ha nagy vagyok?

Az élet egyik legkeményebb próbatétele szerintem az, amikor az embernek választania kell egy hivatást, munkát, időtöltést stb, tehát amivel a nap nagy részében foglalkozik és még élvezi is csinálni.

Álommunka valószínűleg nem létezik, akármilyen izgalmas is a meló, valamiféle aprócska árnyoldala biztos hogy még így is van. Ez a mai világ, vagy azt csinálod amit szeretsz, de akkor mondjuk feketemunkás leszel, vagy hülyékkel leszel összezárva nap mint nap, vagy nem szereted a munkád, unod/utálod, de imádnivalóak a kollégák és nap mint nap elhülyültök, na meg mondjuk jól is fizet. Most őszintén, melyik a jobb?!...

Szerintem akármelyik verzió is a nyerő (mert a kettő pozitívumainak gyúrata vagy nem létezik, vagy nagyon ritka), a lényeg az, hogy az ember ne érezze magát (nagyon) rosszul a bőrében. Akinek a kreativitás meg- és kiélése a fontos, hiába robotol naponta jó pénzért, attól még nem fogja szeretni a monoton melót. Akinek viszont inkább a pénz számít, és a biztonságos anyagi körülmények, nem valószínű, hogy mindezt feláldozza az izgalmas és érdekes munka oltárán, ha mondjuk nem jelentik be.

Vicces, hogy az embernek már 17-18 éves korában el kellene döntenie, mit szeretne csinálni, hiszen ez alapján választ iskolát, ahol továbbtanul. Ennek ellenére, amikor az ember kikerül abba a bizonyos nagybetűsbe, azt sem tudja, hova nézzen, de nem azért, mert akkora a választék munka terén, hanem azért, mert egy pályakezdőnek nincs egyszerű dolga. Ismerjük a diplomás munkanélküliséget, a "nincs tapasztalatod, nem kellesz" jellegű visszautasításokat... de könyörgök, hol szerezzen az ember tapasztalatot, ha nem az első munkahelyén?!...

Komolyan mondom, érthetetlen, ami megy. Érthetetlen, kemény dió.

Krimi lenne...

Álmomban eszembe jutott egy hiperfasza krimisztori, amit meg kellene írni, de persze ébren semmire sem emlékszem belőle, mert miért ne.

Miért mindig ugyanazok?!

A minap azon töprengtem, miért mindig ugyanazokat a színésznőket, énekesnőket vagy modelleket teszik ki a címlapra a női magazinok... Nem csak általánosságban, hanem úgy is, hogy egyik lap követi a másikat. Ha például az X magazin áprilisi címlapján Rihanna van, akkor az Y májusi borítóján szintén Rihanna lesz. Az említett énekesnő az egyik, akit előszeretetettel tesznek ki a legtöbb újság elejére évente háromszor, a másik Kate Hudson, vagy Jennifer Aniston... és még sorolhatnám. Kérdem én: komolyan ennyire érdekesek lennének ezek a nők, hogy kéthavonta címlapra kerüljenek?! Még akkor is, ha épp semmi aktuális esemény (film, zenei album) se történt velük kapcsolatban? Na jó, ha pl. Kate Hudsont nézzük, róla épp elmondható, hogy új filmje, a Nine okot adhat arra, hogy mindenhol ott vigyorogjon az újságosstandokon, na de könyörgök, abban a filmben (mily' meglepő) kilenc nő játszik, mindegyik ugyanolyan indokoltan szerepelhetne a B1-en, lásd például Marion Cotillardot, vagy Penelope Cruzt. Jó persze, tudom, mindez attól is, függ, hogy az adott magazin külföldi testvérlapja épp melyik nőt emeli ki a hollywoodi sztárok és slágergyárosok közül.

Nos, nekem lenne pár tippem arra, kiket szeretnék sűrűbben látni a női lapok borítóján: ott van például Emily Blunt, vagy Zoe Saldana, aki tavaly rögtön két nagy filmben is (Star Trek, Avatar) brillírozott. Őt miért nem említi szinte egyik újság sem? Vagy Meryl Streep. Ja persze, bocsánat, ő már "öreg", nem való huszon-harmincéveseknek szóló magazinok címoldalára, ahhoz nem elég "trendi". Már hogy a külseje. Mert Merylt mindeni imádja, odáig van érte, de hát azért mégis... á, hogy is gondolok ilyen hülyeségekre.

Na szóval én így vagyok ezzel. Manapság egyébként is kezdem nagyon unni a női lapokat. Ritkaságszámba megy, amikor egy-egy érdekes témába belefutok, viszont mire belemelegednék a dologba, vége is a cikknek (még ha két-három oldalas is). A szépség, divat rovatok pedig csak összezavarnak, az egyik ezt mondja, a másik amazt. Úgy érzem, egy ideig nem sűrűn fogok ilyen újságokat venni...

Alice in Wonderland

Szerdán volt szerencsénk megnézni az oly sokat hirdetett Tim Burton féle Alíz Csodaországban-t a moziban. Előzetes kritikák szerint nem sikerült a legjobbra a film, mert hiába Burton lehengerlő stílusa, a forgatókönyv menthetetlenül gyenge lett, szétszedték majd újra összerakták a sztorit, csak épp nem a legszerencsésebb módon. Nos, erről mi magunk is megbizonyosodhattunk. Sajnos tényleg nem tátott szájjal hagytuk el a termet, noha volt sok jó, humoros pillanat a történetben, nagyrészt sokszor csak tanácstalanul bámultuk a vásznat, mert bizony több olyan jelenet volt, ami valahogy (számunkra) nem fért bele a történetbe. Ilyen a sárkánygyík, a dicsnap (mi van?!), néhány furcsa szereplő, a Fehér Királynő (akit a szerintem nem épp a világ legtehetségesebb színésznője, Anne Hathaway alakított)... és hasonlók. Oké, persze, értem én, hogy ez direkt nem az eredeti sztori, hanem egy Alíz felnőttkorában játszódó cselekmény (ja és úgy, hogy a filmből kiderül: ő már járt Csodaországban többször is), és kellett pár új elem az érdekesség kedvéért, ám ezt azért jobban át kellett volna gondolni. Na de ennyit a történetről. A szereplőkkel nem volt gond, Johnny Depp - mint mindig - hozta a formáját a Bolond Kalapos szerepében (bár nekem sokszor inkább Jack Sparrow ugrott be a mimikájáról és a gesztusairól, a járásáról), Helena Bonham Carter pedig egyszerűen fenomenális volt hatalmas fejével és szív alakúra festett szájával, no meg persze színészi játékával (nem hiába alkalmazza Burton ezt a két színészt oly nagy előszeretettel). Ellenben maga Alíz, akit Mia Wasikowska alakított, szerintem borzalmas volt. Na jó, talán nem volt borzalmas, de Alíznak én valahogy egy barátságosabb arcú lányt képzelek el, nem egy ilyen vérszegény, szomorkás teremtést (mondjuk ezt gondolom írhatjuk Burton számlájára is, aki imádja sápadtra, karikás szeműre sminkeltetni a szereplőit). Na de ez legyen az én problémám. Ennek ellenére Mia játéka sem tetszett igazán. No meg persze ott van Anne Hathaway, aki rossz választás volt erre a szerepre (a Fehér Királynőére), látszott, hogy nem tud mit kezdeni vele, sokszor eltúlozta, kliséssé tette a karaktert.

Hogy pozitívat is mondjak, a teadélutános jelenetben a Kerge Nyúl (nem tudom, a filmben így hívták-e) volt a legjobb, tíz pont az alkotóknak érte: már maga a figura is megnevettetett, a beszólásai, mozdulatai meg pláne. Az egyik legjobb arc a filmben, kár, hogy keveset szerepel.

Mindent összevetve, nem volt rossz, de egy Burton alkotástól talán várhatott volna többet is az ember.

Egyetlen összehasonlítási alapom a Disney féle rajzfilm, amit gyerekkoromban láttam először és a mai napig imádok. (A Lewis Carroll által írt eredeti sztorit sajnos még nem olvastam, de kíváncsi lennék rá.) Aranyos, kellően poénos, és egy pillanatra sem unalmas. Azt hiszem maradok ennél a verziónál... :)

Pat Field

Végre felkerült a Patricia Fieldről (divattervező, stylist) írott cikkem a Fashiontime.hu oldalára, ahol több írásom és fordításom is megjelent rövidke ott töltött karrierem során. :) Büszke vagyok rá, jól néz ki így a fotókkal együtt. (Ja egyébként ez azért ennyire érdekes, mert sokáig kellett rá várnom, hogy ne egyedüli legyen az adott kategóriában a honlapon.)