Mi legyek ha nagy vagyok?

Az élet egyik legkeményebb próbatétele szerintem az, amikor az embernek választania kell egy hivatást, munkát, időtöltést stb, tehát amivel a nap nagy részében foglalkozik és még élvezi is csinálni.

Álommunka valószínűleg nem létezik, akármilyen izgalmas is a meló, valamiféle aprócska árnyoldala biztos hogy még így is van. Ez a mai világ, vagy azt csinálod amit szeretsz, de akkor mondjuk feketemunkás leszel, vagy hülyékkel leszel összezárva nap mint nap, vagy nem szereted a munkád, unod/utálod, de imádnivalóak a kollégák és nap mint nap elhülyültök, na meg mondjuk jól is fizet. Most őszintén, melyik a jobb?!...

Szerintem akármelyik verzió is a nyerő (mert a kettő pozitívumainak gyúrata vagy nem létezik, vagy nagyon ritka), a lényeg az, hogy az ember ne érezze magát (nagyon) rosszul a bőrében. Akinek a kreativitás meg- és kiélése a fontos, hiába robotol naponta jó pénzért, attól még nem fogja szeretni a monoton melót. Akinek viszont inkább a pénz számít, és a biztonságos anyagi körülmények, nem valószínű, hogy mindezt feláldozza az izgalmas és érdekes munka oltárán, ha mondjuk nem jelentik be.

Vicces, hogy az embernek már 17-18 éves korában el kellene döntenie, mit szeretne csinálni, hiszen ez alapján választ iskolát, ahol továbbtanul. Ennek ellenére, amikor az ember kikerül abba a bizonyos nagybetűsbe, azt sem tudja, hova nézzen, de nem azért, mert akkora a választék munka terén, hanem azért, mert egy pályakezdőnek nincs egyszerű dolga. Ismerjük a diplomás munkanélküliséget, a "nincs tapasztalatod, nem kellesz" jellegű visszautasításokat... de könyörgök, hol szerezzen az ember tapasztalatot, ha nem az első munkahelyén?!...

Komolyan mondom, érthetetlen, ami megy. Érthetetlen, kemény dió.

Krimi lenne...

Álmomban eszembe jutott egy hiperfasza krimisztori, amit meg kellene írni, de persze ébren semmire sem emlékszem belőle, mert miért ne.

Miért mindig ugyanazok?!

A minap azon töprengtem, miért mindig ugyanazokat a színésznőket, énekesnőket vagy modelleket teszik ki a címlapra a női magazinok... Nem csak általánosságban, hanem úgy is, hogy egyik lap követi a másikat. Ha például az X magazin áprilisi címlapján Rihanna van, akkor az Y májusi borítóján szintén Rihanna lesz. Az említett énekesnő az egyik, akit előszeretetettel tesznek ki a legtöbb újság elejére évente háromszor, a másik Kate Hudson, vagy Jennifer Aniston... és még sorolhatnám. Kérdem én: komolyan ennyire érdekesek lennének ezek a nők, hogy kéthavonta címlapra kerüljenek?! Még akkor is, ha épp semmi aktuális esemény (film, zenei album) se történt velük kapcsolatban? Na jó, ha pl. Kate Hudsont nézzük, róla épp elmondható, hogy új filmje, a Nine okot adhat arra, hogy mindenhol ott vigyorogjon az újságosstandokon, na de könyörgök, abban a filmben (mily' meglepő) kilenc nő játszik, mindegyik ugyanolyan indokoltan szerepelhetne a B1-en, lásd például Marion Cotillardot, vagy Penelope Cruzt. Jó persze, tudom, mindez attól is, függ, hogy az adott magazin külföldi testvérlapja épp melyik nőt emeli ki a hollywoodi sztárok és slágergyárosok közül.

Nos, nekem lenne pár tippem arra, kiket szeretnék sűrűbben látni a női lapok borítóján: ott van például Emily Blunt, vagy Zoe Saldana, aki tavaly rögtön két nagy filmben is (Star Trek, Avatar) brillírozott. Őt miért nem említi szinte egyik újság sem? Vagy Meryl Streep. Ja persze, bocsánat, ő már "öreg", nem való huszon-harmincéveseknek szóló magazinok címoldalára, ahhoz nem elég "trendi". Már hogy a külseje. Mert Merylt mindeni imádja, odáig van érte, de hát azért mégis... á, hogy is gondolok ilyen hülyeségekre.

Na szóval én így vagyok ezzel. Manapság egyébként is kezdem nagyon unni a női lapokat. Ritkaságszámba megy, amikor egy-egy érdekes témába belefutok, viszont mire belemelegednék a dologba, vége is a cikknek (még ha két-három oldalas is). A szépség, divat rovatok pedig csak összezavarnak, az egyik ezt mondja, a másik amazt. Úgy érzem, egy ideig nem sűrűn fogok ilyen újságokat venni...

Alice in Wonderland

Szerdán volt szerencsénk megnézni az oly sokat hirdetett Tim Burton féle Alíz Csodaországban-t a moziban. Előzetes kritikák szerint nem sikerült a legjobbra a film, mert hiába Burton lehengerlő stílusa, a forgatókönyv menthetetlenül gyenge lett, szétszedték majd újra összerakták a sztorit, csak épp nem a legszerencsésebb módon. Nos, erről mi magunk is megbizonyosodhattunk. Sajnos tényleg nem tátott szájjal hagytuk el a termet, noha volt sok jó, humoros pillanat a történetben, nagyrészt sokszor csak tanácstalanul bámultuk a vásznat, mert bizony több olyan jelenet volt, ami valahogy (számunkra) nem fért bele a történetbe. Ilyen a sárkánygyík, a dicsnap (mi van?!), néhány furcsa szereplő, a Fehér Királynő (akit a szerintem nem épp a világ legtehetségesebb színésznője, Anne Hathaway alakított)... és hasonlók. Oké, persze, értem én, hogy ez direkt nem az eredeti sztori, hanem egy Alíz felnőttkorában játszódó cselekmény (ja és úgy, hogy a filmből kiderül: ő már járt Csodaországban többször is), és kellett pár új elem az érdekesség kedvéért, ám ezt azért jobban át kellett volna gondolni. Na de ennyit a történetről. A szereplőkkel nem volt gond, Johnny Depp - mint mindig - hozta a formáját a Bolond Kalapos szerepében (bár nekem sokszor inkább Jack Sparrow ugrott be a mimikájáról és a gesztusairól, a járásáról), Helena Bonham Carter pedig egyszerűen fenomenális volt hatalmas fejével és szív alakúra festett szájával, no meg persze színészi játékával (nem hiába alkalmazza Burton ezt a két színészt oly nagy előszeretettel). Ellenben maga Alíz, akit Mia Wasikowska alakított, szerintem borzalmas volt. Na jó, talán nem volt borzalmas, de Alíznak én valahogy egy barátságosabb arcú lányt képzelek el, nem egy ilyen vérszegény, szomorkás teremtést (mondjuk ezt gondolom írhatjuk Burton számlájára is, aki imádja sápadtra, karikás szeműre sminkeltetni a szereplőit). Na de ez legyen az én problémám. Ennek ellenére Mia játéka sem tetszett igazán. No meg persze ott van Anne Hathaway, aki rossz választás volt erre a szerepre (a Fehér Királynőére), látszott, hogy nem tud mit kezdeni vele, sokszor eltúlozta, kliséssé tette a karaktert.

Hogy pozitívat is mondjak, a teadélutános jelenetben a Kerge Nyúl (nem tudom, a filmben így hívták-e) volt a legjobb, tíz pont az alkotóknak érte: már maga a figura is megnevettetett, a beszólásai, mozdulatai meg pláne. Az egyik legjobb arc a filmben, kár, hogy keveset szerepel.

Mindent összevetve, nem volt rossz, de egy Burton alkotástól talán várhatott volna többet is az ember.

Egyetlen összehasonlítási alapom a Disney féle rajzfilm, amit gyerekkoromban láttam először és a mai napig imádok. (A Lewis Carroll által írt eredeti sztorit sajnos még nem olvastam, de kíváncsi lennék rá.) Aranyos, kellően poénos, és egy pillanatra sem unalmas. Azt hiszem maradok ennél a verziónál... :)

Pat Field

Végre felkerült a Patricia Fieldről (divattervező, stylist) írott cikkem a Fashiontime.hu oldalára, ahol több írásom és fordításom is megjelent rövidke ott töltött karrierem során. :) Büszke vagyok rá, jól néz ki így a fotókkal együtt. (Ja egyébként ez azért ennyire érdekes, mert sokáig kellett rá várnom, hogy ne egyedüli legyen az adott kategóriában a honlapon.)