Miért ajánlom Joanne Harrist?

Az úgy volt, hogy karácsonyra kaptam egy Joanne Harris díszdobozt (ami négy darab könyvet tartalmazott), és még plusz egy könyvet tőle, azaz összesen ötöt: Csokoládé, Csokoládécipő, Szent Bolondok, Rúnajelek, Aludj, kislány. Mondjuk kapásból kezdhetném azzal, hogy két könyvcím "rosszul" van fordítva (ha nagyon kötekedő akarok lenni): Nyalókacipőről és Aludj, sápadt nővér-ről van szó ugyanis. Na de ez apróság, ebben ne menjünk most bele. Ami miatt írni szerettem volna Harrisről, az a munkásságának az a része, amit volt/van szerencsém megismerni. Az írónő kedveli a mágiát, a boszorkányságot, a természetfeletti dolgokat, ezek szinte minden könyvét átfogják, meghatározzák. Néha olyannyira elszalad vele a ló, hogy egy az egyben ugyanazokat a varázsigéket használja minden történetben, amelyeknek persze semmi közük egymáshoz. Ez egyrészt jó, mert ezzel Harris letette a kézjegyét könyveire (azon kívül persze, hogy ő maga írta őket), másrészt meg engem néha zavart, mintha nem tudott volna valami újat kitalálni egy-egy történethez. Ami viszont számomra kifejezett pozitívum benne, hogy nagyon emberi, a szereplők, az érzések, a gondolatok, a cselekmények. Ez leginkább a Csokoládéban és a Csokoládécipőben jelenik meg (mindenki elnyeri méltó jutalmát, ám persze nem ingyen), de novellagyűjteményében, a Bársony és keserű mandulában is. Utóbbi kötet annyira jó, színes, kritikus és mégis élvezetes, hogy eldöntöttem: ez a kedvenc Joanne Harris könyvem. Végre elszakad kicsit a boszorkányságtól, meghökkentő, és mégis oly ismerős. Ahogy maga az élet is.

Egy szó, mint száz: fordulatos, jellegzetes, néha kicsit sötét, néha könnyed. Ez Joanne Harris.

Süllyedés ellen

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor csak úgy, váratlanul ránk tör a rosszkedv, vagy valami meghatározhatatlan szorongás. Ilyenkor az ember próbál rájönni, miért, és vagy megtalálja a választ, vagy nem. Ha megtalálja, fontos, hogy az okot próbálja megszüntetni, és ne magára az érzésre figyelni, mert teljesen maga alá gyűrheti. Inkább gondoljunk arra, hogy emberek vagyunk, akiknek vannak hibáik, senki sem tökéletes, és hogy minden változik. Sajnos a jó dolgok is változhatnak, nem csak a rosszak. Álljunk talpra, ha kell, adjunk magunknak két pofont: igenis erősek vagyunk, és képesek vagyunk szembenézni a félelmeinkkel!

R.I.P. Popper Péter

"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak..."

Ez a pár mondat most nagyon sokat segített nekem. :)

R.I.P. Popper Péter!

Plázák virágkora

"...itt már virág helyett plázák nyílnak a réteken, aki számít oda jár pénteken..." - énekli a Junkies. És valóban: szinte minden évben nyílik valahol egy újabb üvegkomplexum, ahol a fiatalság színe-java a szabadidejét töltheti, és ahol a kicsit idősebb korosztály reményekkel telve indul el vásárolni, hogy feltöltse ruhatárát. Nos, én is ez utóbbi kategóriába tartozom. Akárhányszor kikötök egyben, mindig azt hiszem, hogy csak besétálok egy üzletbe, leakasztom a fogasról a nekem azonnal megtetsző ruhadarabot (vagy már eleve azt a  műalkotást látom meg, amit magamban elképzeltem), kifizetem és hazaviszem. Na neeeem. Újra és újra csalódnom kell: vagy a silány minőség és választék, vagy a magas árak azok, amelyek elriasztanak. Ez van. Most vagy én vagyok túl igényes (nem hinném: egyszerűen csak szeretnék jó minőséget nem horror áron), vagy tényleg ilyen gáz a csili-vili üzletek tartalma.

Emlékszem, amikor Pestre kerültem, imádtam plázákba menni. Vidéki gyerek vagyok, akinek nem sűrűn volt része fiatalkorában ilyesmiben, persze, hogy újnak számított a csillogás, a trendiség és a "bármit megvehetsz" érzése. Ebből azóta kinőttem. Nem bírom a tömeget, vagy sokáig a neonfényt, az egyen-ételeket, azt, hogy mindenhol ugyanazok a cuccok vannak, és persze, hogy szinte soha nem találok olyat, ami tetszene.

De vajon miért ilyen sikeresek még mindig ezek a komlexumok? Mindegyik ugyanolyan, szóval biztos nem az újdonság varázsa vonzza az embereket. Meleg van, és télen be lehet menekülni? Talán. Nyáron megy a légkondi? Mondjuk. Lehet nézelődni (még ha vásárolni nem is), és azt képzelni, hogy esetleg nekünk is lehetnek ilyen cuccaink? Esetleg. Nem tudom, hol rejtőzik az igazság, de valahol biztos az üzletek egységessége, a hangzatos márkanevek és a "mindent egy fedél alatt" érzete mögött húzódik meg.

Kis plázatörténet:

Az első példány természetesen az USA-ban épült 1922-ben, Kansas Cityben. Ekkor kezdték szépen lassan az összes ilyen jellegű áruházra, bevásárlóközpontra ezt az elnevezést használni, utalva arra, hogy ezek a kulturális élet centrumai is. Maga a szó spanyol eredetű, jelentése "főtér". (E pár sort a Wikipédiából csentem el.)

Tükörszemek

A minap elgondolkodtam azon, hogy családtagjaink, ismerőseink, barátaink, kollégáink stb. hogyan látnak minket? Vajon elhiszik azt, hogy tényleg ismernek már, vagy talán nem is akarnak megismerni, mert téves következtetések alapján azt gondolják, már nincs is rá szükség, mert mindent tudnak rólunk?...

Nehéz kérdés. Honnan tudhatnám, hogy anyukám, apukám, testvéreim, gyerekkori barátaim, kedvenc munkatársaim mit tudnak, miket gondolnak rólam? Úgy érzem, az általuk rólam lefestett kép fele hazugság, amelyet ők maguk kentek a vászonra. Következtetések, általam kiváltott érzések és gondolatok építenek fel engem az ő szemükben. Vagy mégsem? Nem mindenki esetében? Talán a szüleim már elmondhatják, hogy igazán ismernek, vagy esetleg még a gyerekkori barátok. Nekik volt idejük arra, hogy nagyjából reális képet alkossanak rólam. Ennek ellenére mégsem tudhatnak mindent. Ha minden egyes percben ide leírnám, mit érzek, mit gondolok, talán teljes lenne a kép. De ez nem így megy: az ember tele van titkokkal, benyomásokkal, amelyeket nem lehet csak úgy megosztani. Önvédelemből, vagy a másik ember érdekében.

Mindenki szemében más és más ember vagyok, néha szerepet játszom, néha teljesen őszinte vagyok. Melyik a jobb? A valóságosabb? És mennyire vagyok képes megismerni magam a vizslató tükörszemek kereszttüzében?...