A minap elgondolkodtam azon, hogy családtagjaink, ismerőseink, barátaink, kollégáink stb. hogyan látnak minket? Vajon elhiszik azt, hogy tényleg ismernek már, vagy talán nem is akarnak megismerni, mert téves következtetések alapján azt gondolják, már nincs is rá szükség, mert mindent tudnak rólunk?...
Nehéz kérdés. Honnan tudhatnám, hogy anyukám, apukám, testvéreim, gyerekkori barátaim, kedvenc munkatársaim mit tudnak, miket gondolnak rólam? Úgy érzem, az általuk rólam lefestett kép fele hazugság, amelyet ők maguk kentek a vászonra. Következtetések, általam kiváltott érzések és gondolatok építenek fel engem az ő szemükben. Vagy mégsem? Nem mindenki esetében? Talán a szüleim már elmondhatják, hogy igazán ismernek, vagy esetleg még a gyerekkori barátok. Nekik volt idejük arra, hogy nagyjából reális képet alkossanak rólam. Ennek ellenére mégsem tudhatnak mindent. Ha minden egyes percben ide leírnám, mit érzek, mit gondolok, talán teljes lenne a kép. De ez nem így megy: az ember tele van titkokkal, benyomásokkal, amelyeket nem lehet csak úgy megosztani. Önvédelemből, vagy a másik ember érdekében.
Mindenki szemében más és más ember vagyok, néha szerepet játszom, néha teljesen őszinte vagyok. Melyik a jobb? A valóságosabb? És mennyire vagyok képes megismerni magam a vizslató tükörszemek kereszttüzében?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése