Shopni vagy nem shopni?

(off: tudom, a cím félreértelmezhető, ha plusz egy-egy betűt szúrunk bele, na de akinek piszkos a fantáziája, az magára vessen! :))

Szóval, a vásárlás témaköre. Nő lévén természetesen szeretek nézelődni, álmodozni, hogy milyen lenne, ha... (tetszőleges vágyak behelyettesítendők), ám úgy érzem, mára sokkal kevesebb élvezetet találok a soppingolásban, mint régen. Mert pár évvel ezelőtt sokszor csak kiszórtam a pénzt az ablakon felesleges dolgokra, nem tudtam spórolni, és persze minden boltnál úgy éreztem, hogy be kell mennem, és vennem kell valamit. Ám, mielőtt még mindenki azt gondolná, hogy vásárlásfüggő/kényszervásárló (ki hogy nevezi) voltam, elmondanám, hogy nem. Mert ugye az ilyen emberek valamilyen hiányérzetet szeretnének betölteni, és egyenesen a fellegekben járnak, miután vettek valamit, őket ez elégíti ki. Nálam az a különbség ebből a szempontból, hogy míg én is éreztem egyfajta belső indíttatást arra, hogy bemenjek és vegyek valamit (hiszen azért áll ott az a bolt, azért vannak a kirakatában azok a cuccok!), engem nem elégített ki a dolog, sőt. Épphogy lehangolt, hogy "basszus, már megint kidobtam a pénzt egy tök felesleges dologra". Na persze ez az érzés nem rögtön jelentkezett (azért az első pár percben örültem ám nagyon a zsákmánynak), hanem picit később. Szinte rögtön a rózsaszín felhők elvonulása után kétségeim támadtak: most ez tényleg jó ötlet volt?...

Hm, most, hogy így nézem a tüneteimet, lehetséges, hogy pontosan ezek a kényszervásárlók tünetei is? Na jó, akkor legyen. De egyet mondhatok: ma már biztosan nem vagyok boltfüggő. A minap is, el kellett ütnöm valamivel egy kis holtidőt (vagy két órát) két programom között, egyedül. Gondoltam, tök kézenfekvő, hogy elmegyek nézelődni, mászkálni, hátha látok valami szépet és jót. Nos, már az első fél órában rosszul voltam, nem csak a rengeteg ember és a szűk tér miatt, hanem maga a tudat is lehangolt, hogy bakker, itt kószálok egyedül, nem is akarok igazából venni semmit, vagy ha akarok is, egyszerűen nincs kedvem hozzá ebben a pillanatban! És ez az érzés már nagyon régóta bennem van. Egyszerűen nincs rá ingerenciám, hogy céltalanul soppingoljak. Pénzt kidobni nem akarok, meg különben is, az embernek sokkal élvezetesebb a dolog, ha tudja, mit szeretne, és akkor arra vadászik, minthogy csak úgy végignézzen és megfogdosson mindent anélkül, hogy meg is venné. Na, ezt már nem, köszönöm szépen.

Ennek azért van egy nagy előnye. Nem rabolom az időt magamtól, és nem is költök annyi pénzt, sőt, átgondoltabb lesz például a ruhatáram is. Na ugye hogy ugye. 

Az ördög Pradát visel

Egyik kedvenc filmem Az ördög Pradát visel, s nem csak azért, mert nagy szerepe van benne a divatnak és az újságírásnak, hanem azért is, mert tele van remek karakterekkel és színészekkel. Nem is maga a sztori olyan halál izgalmas, amitől végig élvezetes az egész film, erről sokkal inkább a szereplők, a jellemek és a környezet, a hangulat gondoskodik. Kezdjük rögtön Meryl Streep-pel, akinek csak ha meghalljuk a nevét, máris garantált a jó szórakozás. Ám a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen maga a karakter az, ami Meryl játékával együtt viszi a pálmát. Miranda Priestly, a Runway exkluzív divatmagazin főszerkesztője egy kiállhatatlan "jégkirálynő", egy "dragon lady", akitől mindenki fél. Hogy miért? Mert szigorú, hideg, nagyhatalmú és kegyetlen. Bevallom, engem kicsit emlékeztet egy-két főiskolai tanárnőmre, akiktől az egész szak egy emberként rettegett. Mirandát állítólag Anna Wintour-ról, az amerikai Vogue főszerkesztőjéről formálta a regény írónője, aki egykor neki dolgozott.

Meryl Streep egy teljesen egyedi és utánozhatatlan Mirandát alkotott meg. Nem csak szürke haja és sápadt arcbőre emlékeztet egy jégkirálynőre, de halk, szinte kifejezéstelen, ám sokszor mégis kissé szarkasztikus beszéde is, ami csak még nagyobb óvatosságra inti az embert. Tényleg félelmetes!

A másik kedvencem Emily karaktere, az első asszisztensé, aki a főszereplő Andreát kemény kézzel, szakértelemmel és persze jó adag lenézéssel terelgeti, tanítgatja. Mindezek ellenére ez a szereplő egyáltalán nem ellenszenves, sőt! Titokzatos, sebezhető figura, aki mindezt sznobizmussal, kioktató stílussal leplezi. Emily Blunt színésznő nem hiába kapott több legjobb mellékszereplőnek járó díjat is ezért a jellemábrázolásért. Ja és tegyük hozzá, hogy hiába mellékszereplő, Emily szerepe szinte az összes humoros, jellegzetes pillanatot magába sűríti. Egyszerűen csak azért, mert nagyon jó.

Nigel, a Runway homo divatguruja is egy nagyon kedves karakter, de ehhez is nagyban hozzájárult Stanley Tucci tehetsége. Mindannyian ismerünk meleg divattervezőket, szakmabelieket, akiktől szokszor legszívesebben a falra másznánk. Nigel ellenben barátságos, van tartása, egyáltalán nem tenyérbemászó, nem idegesítő. Hiteles - ez a legjobb szó rá.

Anne Hathaway szerepe kissé sótlan számomra, teljesen átlagos, bár mentségére legyen mondva, ez a szerepéből is fakad. Hiszen mégis milyen legyen egy kissé elveszett lány egy ilyen magazinnál, amihez szinte hozzáfingani sem tud, utána pedig küzdelem az egész élete: a főnökének, a pasijának, a barátainak és persze a szakmabelieknek való megfelelés küzdelme. Úgy érzem, Anne egy kicsit többet is beleadhatott volna. Az biztos, hogy főszereplő létére nem ő az, aki a szálakat mozgatja...

A házinyuszi

Mivel csakis lehúzó kritikákat olvastam eddig erről a filmről, gondoltam csak azért is megnézem.

A történet szerint a Playboy villából Hugh Hefner kiteszi Shelleyt, a 27 éves nyuszilányt,azzal az indokkal, hogy Playboy bunny-nak már túl öreg. A szőkeség szomorúan veszi tudomásul a házigazda döntését, összecuccol, és végül egy lánykollégiumban köt ki, ahol kiderül: ő nem csak egy felfújt mellű cicababa, hanem egy roppant jóindulatú (és persze butuska) nőci, aki tapasztalataival és tippjeivel "megszépíti" az ott élő "szürke egereket".

A lényeg ez, persze nem ilyen egyszerű a dolog, sok minden történik még a filmben, de nem is ez a lényeg.

Ez egy habkönnyű, vígjátéknak szánt mozi, amiben néha tényleg előfordulnak vicces pillanatok, amelyek általában jellem vagy helyzet szülte poénok. Nyilván nem ezen a filmen fogják az emberek hülyére röhögni magukat, de egynek jó. Az egyetlen húzónév maga a főszereplő, akit Anna Faris alakít (jól ismerhetjük őt a Horrorra akadva filmek fekete hajú, kissé szerencsétlen Cindy-jeként).

A csaj remekül hozza a mindenre rácsodálkozó, naiv, buta szőke nőt, és valahogy mégsem tűnik erőltetettnek. Legalábbis szerintem.

Úgyhogy egy szó mint száz, egyszer meg lehet nézni a filmet, mindenféle előítélet nélkül.

Susogós mackók

Semmi mellébeszélés, időhúzás, sehol egy üresjárat. Csupán egy-két perc, és a macik kegyetlenül az arcodba tolják a tutit.

A nyughatatlan

Önismeret. Izgalmas szó... De nem annak, aki ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?

Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl... Hányszor, de hányszor vertük már át... ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. "Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni." Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal.

Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vetni a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő pedig megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom.

Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem "odaát", hanem itt van, itt bent.

Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy "élj a jelenben!". És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk... szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan - 'ezt nem így kellett volna' -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni.

Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint... mert a jelen, mint olyan egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy "jelen" bevillan neked, azonnal el is múlik.

Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul...

Piaf

Nem igazán ismertem korábban Edith Piaf munkásságát, annak ellenére, hogy ő volt Franciaország egyik leghíresebb sanzonénekesnője. Ám amikor még májusban véletlenül ráakadtam az életéről szóló filmre, nem gondoltam volna, hogy többször is meg fogom nézni, és minden alkalommal elvarázsolva ülök majd a fenekemen, ahogy nézem Marion Cotillard alakítását és közben hallom Piaf dalait (melyek közül - így utólag belegondolva - sokat ismertem már régebben is). Hihetetlen, hogy 48 éve alatt közel kétszer annyit élt, mint amennyit az ember gondolna egy középkorú nőről. Hányattatott gyerekkora után következett a nagy felfedezés, melynek során hamar olyan hírnévre tett szert, amely önbizalmat adott az egyébként meglehetősen szégyellős, ám hangjával bárkit elsöprő lánynak. Miután elvesztette nagy szerelmét egy repülőszerencsétlenségben, sorsa megpecsételődött. Soha nem tudta feldolgozni ezt a tragédiát, alkohol- és morfiummámorba menekült, ám közben rendületlenül énekelt tovább. S hiába járt még csak a negyvenes éveiben, inkább egy hetven- (vagy inkább nyolcvan-)éves öregasszonyként járt-kelt (ha épp tudott).

Marion Cotillardot ezelőtt csak a Taxi filmekben láttam, ám, bevallom őszintén, soha nem keltette fel a figyelmemet - maximum dekoratív külseje. Ám ezzel a filmmel hatalmas lehetőséget kapott arra, hogy valódi színésznőként is bemutatkozhasson, s szenzációs alakításának meg is lett az eredménye: díjak sorát söpörte be, köztük a jól megérdemelt Oscart is. Érdekes, hogy ez a szép arcú, fiatal színésznő közel öt óráig tartó sminkelés és maszkolás után, kiváló beleérző képességgel képes volt megjeleníteni egy 48 éves nőt, aki nyolcvannak néz ki, ám mégis úgy viselkedik, mint egy gyerek. Rendkívül összetett szerep, de Marion megoldotta.

Nos igen, a franciák azért egész ügyesen brillíroznak a filmiparban, ezt el kell ismernem. Nem csak Hollywood képes nagyszabású mozikat készíteni...

La vie en rose trailer