Önismeret. Izgalmas szó... De nem annak, aki ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?
Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl... Hányszor, de hányszor vertük már át... ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. "Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni." Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal.
Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vetni a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő pedig megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom.
Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem "odaát", hanem itt van, itt bent.
Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy "élj a jelenben!". És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk... szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan - 'ezt nem így kellett volna' -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni.
Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint... mert a jelen, mint olyan egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy "jelen" bevillan neked, azonnal el is múlik.
Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése