Dzsunkáék újra támadnak

Jó pár évvel ezelőtt nagy rajongója voltam a Junkies zenekarnak. Igazából soha nem is változtak az érzéseim irántuk, mégis, az évek múltával egyre inkább hanyagoltam őket, ami érthető is: az ember nem feltétlenül ugyanazokat hallgatja huszon-, mint tizenévesen. Tiniként könnyű volt szeretni ezt a szókimondó punk and roll bandát, kivülről megtanulni a szövegeiket és jó nagyokat pattogni a koncertjeiken.

Tegnap aztán újra elővettem őket. Nem tudnám megmondani, honnan jött az ihlet, hogy nekem most Junkiest kell hallgatni, de jött, és én megadtam magam neki. Hát mit mondjak, kicsit "más füllel" hallgattam őket, mint mondjuk nyolc évvel ezelőtt. Elkezdtem átélni, megérteni a szövegeiket. Tökéletesen megértettem, miről dalol Szekeres Bandi a Mesében például, vagy hogy miért olyan jó kicsit ellazulni a Könnyű dalra. Azért, mert "vén" fejjel, tapasztalatokkal és több pozitiv, negativ élménnyel a fejemben most már tudom, miről van szó, és nem csak elképzelem. Pedig még csak jövőre leszek negyedszázad esztendős, és hol van még a vége?...

Mese

Könnyű dal

The queen of the crime

Ki az? Több, mint száz regényt, novellát és szindarabot irt, krimijeit mindenhol olvassák az egész világon, valamint két zseniális nyomozókarakter megalkotója. A válasz: Agatha Chritstie. Azért gondoltam, hogy róla fogok irni, mert épp az ő önéletrajzi kötetét olvasom. Meg egyébként is, megérdemli, hogy megemlitsem. Nem is olyan régóta (körülbelül egy-két éve) vagyok rajongója a krimikirálynőnek, mégis, alig tudom megszámolni, hány zseniális regényét olvastam már. Történetei egyáltalán nem elnyújtottak, mégis bennük van minden, ami kell: gyilkosság, kerettörténet és persze a fantasztikus szereplők. Hihetetlen az a báj is, amivel az erőszakot ábrázolja: regényeiben nem a vér mennyisége, hanem az ok számit: ki tette és miért? Történeteiben zömmel két izgalmas egyéniség nyomoz (persze soha nem egy regényben): Hercule Poirot és Miss Marple. Előbbi, a belga úriember egy alapjában véve megmosolyogtató karakter, a maga beképzelt és kissé titokzatos módján, hatalmas bajuszával és tojásdad fejével. Poirot profi detektiv, akit soha senkinek nem sikerült még átverni. Miss Marple viszont egy szerény vénlány, aki általában a falubeli pletykákra alapoz, és csak azért találja fején a szöget minden alkalommal, mert egyszerűen csak "ismeri az emberi természetet". Hát igen, az emberek mindenhol ugyanolyanok, ha valaki gyilkol, annak megvan a maga pszichológiai oka.

Christie regényei tehát utánozhatatlanok, s önéletrajzi kötete, az Életem is hasonlóan érdekes. Kellő szeretettel, öniróniával és kritikával viseltet saját gyermek- és fiatalkora iránt, és nem csak azért kellemes olvasni őt, ahogyan ir, hanem amiatt is, amiről: régi szokásokról, s arról, ahogyan ő maga a világról vélekedett.

Angels and Airwaves

Ennek a zenekarnak a megismerését is a One Tree Hillnek köszönhetem - az egyik epizódban felléptek egy tengerészgyalogos bulin. Csak akkor láttam, ki énekel benne, amikor tesóm megjegyezte: "Ja igen, ez a Blinkes Tom." Nos igen, az (egykori?) Blink 182 pop-punk zenekar buggyant gitárosa egy pár éve ebben a bandában zenél, pontosabban énekel. Stílust sajnos nem tudok megnevezni, ebben mindig is béna voltam, de az okosok alternatív rockbandaként, vagy arénarockot játszó zenekarként emlegetik. Ha hasonlóságokat akarunk keresni a Blink-kel, találunk, ám ha inkább azt néznénk meg, miben különböznek, hát arra is lelhetünk példát. Az Angels and Airwaves szintén dallamos, Tom hangja által pedig ismerősnek tűnő muzsikát játszik, ám inkább komolyabb témákat feszeget, valamint több benne az elektronika. Ja és persze nincs punkos beütése, nincsenek "bolondos dallamok", gyors tempók.

Az I Empire cimű lemezüket már hülyére hallgattam, most pedig az ezt megelőző We don't need to whisper-ről szeretnék egy dalocskát idekopizni. Mert nekem most ez tetszik. Remélem másnak is fog. :)

Angels and Airwaves - The War

"There is only one Tree Hill..."

Amikor pár évvel ezelőtt az RTL Klub elkezdte sugározni a One Tree Hill első évadát (magyarul a Tuti gimit - a fordításért ismét hatalmas hátbaveregetés), még nem különösebben hatott meg a sorozat. Aztán egyszer csak én is leültem és elkezdtem nézni - és beleszerettem. A negyedik évadot már DVD-n folytattam, hiszen a magyar csatorna még nem jutott el odáig, hogy megvásárolja, csak a harmadikig. Most tartok a hatodik évadnál, és kíváncsian, sőt feszülten várom a hetediket, nyolcadikat is.

Azt szeretem ebben a sorozatban, hogy jó példát mutat a fiatalságnak. Vagyis, pontosítok: a huszonéves fiataloknak. Mert a One Tree hill első pár évadában, amikor a szereplők még 15-17 évesek voltak,  bizony elszaladt velük egy picit a ló. Mindenki tizenéves korában élte ki magát (szex, bulik, drogok), ám nagyon hamar megtanulták, hogy többre mennek, ha megjavulnak és megkomolyodnak, hogy huszonévesen már saját családjuk, jól fizető munkájuk és egzisztenciájuk lehessen. S itt van a lényeg: amíg sok huszas évei elejét taposó fiatal ilyenkor még javában bulizik, felelőtlenül viselkedik és azt sem tudja, hogy lesz a holnap, addig a OTH szereplői már révbe értek. Nem állítom, hogy ennek így kell lennie, de mindenképpen figyelemre méltó. Persze az "amerikai álom" nagyon sok pontban eltér mondjuk a mi, hétköznapi magyar valóságunktól: nem mindenkinek van olyan szülője, aki pénzzel tömi, nem feltétlenül marad meg túl sokáig egy tizenhat éves korban kötött házasság (az időközben született gyerek című fejezetről már ne is beszéljünk), és nem biztos, hogy egy huszonkét éves lány mindenáron arra vágyik, hogy utódot nevejlen, és épp ezért gyermekéül fogadjon egy tizenöt éves kamaszt. Ez a világ tehát teljesen más, és mégis, rengeteg közös pontot találhatunk a szereplők és a saját életünk között. A körülmények eltérőek, de az érzések, gondolatok ugyanazok. A One Tree Hillben jellemző vonás a szülő-gyerek viszály, az árvaság kérdése és az anyai szeretet hiánya. Olyan, mintha ezek a fiatalok így akarnák kompenzálni a saját gyerekkorukban elszenvedett hiányt: ők maguk lesznek a példakép. Továbbá abban is utat mutat, hogy valósítsd meg önmagad, még ha rengeteg akadályt és nehézséget is gördít eléd az élet. Mert mindenki megérdemli, hogy azt csinálja, ami a legnagyobb álma.

Sok-sok érzelem és dráma jellemzi ezt a sorozatot, ami szerintem elkél manapság ebben a rideg, ostoba világban. "There is only one Tree Hill, and this is your home."

Egy boltkóros naplója - a film

Előző blogomban tízből tíz pontot adtam Sophie Kinsella regényének, melyben a hétköznapi, ám annál humorosabb újságíró lány, Becky gondolatain és cselekedetein röhöghettem, míg olvastam.

Megnéztem a belőle készült filmet is, és nagyot csalódtam. A forgatókönyvíró egy unalmas, kiszámítható történetet kreált belőle, és bár Isla Fisher egy szimpatikus és helyes színésznő, azért Rebeccának elég gyenge volt. A filmben kábé kétszer mosolyodtam el összesen, és maga a sztori is össze-vissza lett vagdalva, áítrva, úgy, hogy végül semmi köze nem lett az eredetihez.

Pontosan az ilyen eseteknél értek nagyon egyet a blog leírásában található Paulo Coelho idézettel, a különbség csak annyi, hogy ezt a könyvet nem egyszerűen "csak" megfilmesítették, hanem el is rontották. Kár volt.