Olvastam ma egy cikket a Nők Lapjában, ami alapjaiban rengette meg a "nehéz sorsról" kialakult véleményemet. Egészen mostanáig azt hittem, hogy az az élet már nem is lehet jó és szép, amelyben nem pontosan az történik és úgy, amit és ahogyan szeretnénk. Egészen eddig azt hittem, csakis nekem lehetnek problémáim, senki másnak. Túl vagyok egy elég nehéz időszakon, és ahelyett, hogy már az elején próbáltam volna megérteni, hogy mi miért történik, csak fogtam a fejem és bepánikoltam. Hogy engem ver a sors, és hogy egyáltalán miért történt mindez, és lesz-e egyáltalán tovább...
Aztán láttam ezt a cikket, és ott helyben el is bőgtem volna magam, ha nem épp egy zsúfolt buszon ülök tök kényelmetlenül, úgy hogy közben üvölt a rádió.
Egy tizennöt éves srácról szól, akit nyolc évesen elütött egy autó, s ez megpecsételte a sorsát: nyaktól lefelé lebénult. Még lélegezni sem tud egyedül, egy gép pumpálja bele a levegőt nap mint nap. Az apukája él vele, aki amellett, hogy egész nap a gyerekkel foglalkozik, tai-chit tanít. Ezzel nyilván nem csak másoknak, de magán is nagyon sokat segít. Ami igazán meghatott, az az, hogy valószínűleg iszonyatosan megterhelő a nap minden percét arra fordítani, hogy figyelje a fiát. És nem adják fel, folyamatosan "edzenek", hogy legalább lélegezni tudjon egyedül, mozgatja a fia végtagjait, hátha így egy kis erőt nyer...
Nekik minden nap küzdelem, ugyanakkor ajándék is. Hiszen a sok-sok tennivalóhoz, akármilyen nehéz is, hozzá lehet szokni, és ami a legfontosabb, hogy a fiú nem halt meg annak idején. Együtt maradtak. Az élet meg akar mutatni, tanítani nekik valami fontosat, ezért lehetnek most egymás mellett. Iszonyú nehéz módon... pozitívum viszont, hogy a srác tud beszélni, kommunikálni, csak a lélegeztetőgép miatt kissé "gépies" hangon beszél. De ez egy teljesen jelentéktelen tényező ebben az esetben.
Remény egyesek szerint van, mások szerint nincs. Mindenesetre ők hisznek a gyógyulásban, valószínűleg ezért is érzik azt minden nap, hogy érdemes küzdeni.
Hát ennyi. Igazából nem sajnálatot érzek irántuk. Nem, szerintem ilyenkor a sajnálat egy teljesen felesleges és lehúzó érzés. Inkább... felnézek rájuk. Mert ők tudják, mi az: megküzdeni minden egyes boldog percért. Mert egy nap (legyen az egy vagy húsz év múlva akár) minden olyan lesz, mint régen...
