Megint Gaga

Folytatódik a Lady Gagával való ismerkedés. Az előbb például megnéztem egy-két interjút vele, és meg kell hagyni, hogy egy nagyon kedves, rajongóit szerető, jópofa, szellemes és intelligens nő. Diagnózis: pozitív csalódás. Még a végén rajongó leszek...

Gaga-dependencia

Kellett nekem dumálnom az előző postban. Azon felbuzdulva, hogy tetszik a Bad Romance meg a Telephone, letöltöttem a The Fame Monstert (a legutóbbi lemezét), és meghallgattam. Úgy gondolom, hogy ez a nő meg a bagázs aki megcsinálta ezt az albumot, nem bízta a dolgokat a véletlenre, hanem tutira ment. Mégpedig azzal, hogy ha hajlandóságot és érdeklődést tanúsítasz Gaga munkássága iránt, és meghallgatod a lemezt, meghallgatod még egyszer, és még egyszer, és megint... mindezt nagyon rövid idő alatt. Én legalábbis így voltam és vagyok vele. Már első hallgatásnál a fülembe másztak a dalok, és ott is maradtak, és égető szükségét érzem annak, hogy átismételjem a leckét, és elölről kezdjem az egészet. Magyarul: függő lettem. Én, akinek pár napja még eszébe nem jutott volna, hogy Lady Gagát hallgasson.

Az a jó ebben a Fém Monszterben, hogy változatos. Az első fele legalábbis biztosan. Vannak diszkószámok, van lassú, zongora mellett ülős, van a 90-es évekre hajazó popdal, satöbbi. Kicsit eklektikus, de pont ezért jó. Ott van ömlesztve mindenféle dal. A második fele nálam picit már problémásabb, azt még nem is hallgattam végig... igazából a Paparazzin és a Poker Face-n kívül nem is nagyon tudok olyat mondani, ami tetszene, de ez még változhat.

Szóval, Lady Gagával kéretik vigyázni, mert még ott ragad mellette az ember.

Lédi Gyagya

Jó ideje figyelgetem már Lady Gaga munkásságát. Az elején csak tisztes távolból, igen kevés rokonszenvvel, míg később elkezdett érdekelni, miközben ő maga stílust váltott, és mintha zeneileg is elkezdett volna egy kicsit jobb irányba lökődni.

Bevallom őszintén, a kezdeti szemöldökverő seprűfrufrus, egyenesre vasalt hajú, átlagos fejű csaj a Just dance című borzalommal nem nyerte el a tetszésem. Aztán jött a Poker Face, egy fokkal szimpatikusabb dal, de a nő nég mindig tiltólistán. Aztán azt hiszem körülbelül ekkoriban bújt ki a szög a zsákból, azaz Gaga őrültebb énje, és elkezdett minden baromságot magára pakolni, hogy konkrétan úgy nézzen, ki, mint egy idióta. Na, gondoltam, most már nem csak egy szőke picsának látom, hanem egy borult agyú előadónak, aki persze teljesen tudatosan játssza a bolondot. És végre jött a Bad Romance, tetszett a dal, és a klip is kellően szürreális volt. Most pedig van ez a Telephone című szám, ez is tetszik, és megállapítottam, hogy Gaga olyan, mint Madonna és Marilyn Manson összegyúrva. Persze csak külsőleg, mert zeneileg inkább egy hagyományos popénekeső. Állítólag nagy koponya, nagyon muzikális és tehetséges. Nos, ezt egy kicsit jobban is megmutathatná. Olvastam vele már néhány interjút, nem egy hülye nő, sőt, egész normális. Ebből is látszik, hogy ez az egész Gaga-kultusz csak máz, amelyet ő, a management és a divattervezők öntöttek a produkciójára. Van, aki hanyatt vágja magát tőle, és van, aki csak óvatosan ízlelgeti ezt a jelenséget. Csak egyet nem szabad: elhinni, hogy ez ő. Mert nem az. Ő Stefani Joanne Angelina Germanotta, aki a közönség kedvéért ilyen hibrid szörnnyé változik.

Anyám tyúk, avagy az ember tragédia

1994/1995 szilveszterén valami történt. Valami, ami aztán végigkísérte az életemet (plusz a családomét) egészen mostanáig, és fogja továbbra is.

Ők voltak. A L'art pour L'art társulat. Akkor láttuk először őket a szilveszteri műsorban, és azóta nem tágítanak a fejünkből. Szállóigék hadának kiagyalói, rekeszizomgörcsök okozói ők, az abszurd humor királyai, felejthetetlen karakterek megformálói. Eddig csak a tévében láttam őket. Ám pénteken, tizenöt év után volt szerencsém élőben is megtekinteni ezt a négy lököttet.

Bár maga a társulat már nem ugyanaz, mint amikor megismerkedtem velük, hiszen Galla Miklós és Nagy Natália helyett már egy jó évtizede Szász Móni és Pethő Zsolt űzik az ipart, azért így is képesek még mindig halálra röhögtetni mindenkit. A pénteki színházi előadás alkalmával azt kaptuk, ami vártunk: másfél óra tömény hülyeséget, Boborjánt, Anti bácsit, Besenyő Pista bácsit, és a többi eszement figurát, ismerteket és ismeretleneket egyaránt. Egyetlen hibája volt a történetnek: az, hogy rövid volt. És persze szomorúan konstatáltam, hogy bizony ők is öregszenek, Laár András például öltönyben úgy néz ki, mint a megboldogult Faludy György, Dolák-Saly Róbertnek meg lassan már be sem kell öltöznie a Nagypapának. De azért én nagyon remélem, hogy áldoznak még az életükből jópár évet (mondjuk úgy huszat:)) erre a társulatra, és addig nevettetnek bennünket, amíg csak lehet.

"Így megy ez."

Kurt Vonnegut-tól már korábban is olvastam két könyvet (a Börtöntölteléket és a Majomházat), és már azok is tetszettek, ám a legutolsó olvasmányélményem, Az ötös számú vágóhíd még ezeken is jócskán túltett. Hallottam már több forrásból, hogy ez Vonnegut legjobb könyve, ars poeticája, irodalmi mérföldkő stb, úgyhogy (mivel eddig csak pozitív tapasztalataim voltak vele kapcsolatban) fogtam, és megvettem.

Nem hiába. Ebben a történetben minden benne van, ami ezt a hatalmas szívű fekete humor szakértőt jellemzi. Kicsit másra számítottam a hátsó borító elolvasása után, kicsit (na jó, csak egy fokkal) komolyabb hangszínre. Vonnegut átélte Drezda, a német "sütiváros" avagy "bonbonosdoboz" szétbombázását a második világháborúban, ott volt, amikor társaival együtt össze kellett kaparni a hullákat (amikből volt is jócskán...), és ez az élmény akkora hatással volt rá (amit senki sem csodál), hogy úgy érezte, meg kell írnia. Nos, ez nem jött össze azonnal, több évtized kellett hozzá, hogy ez a könyv megjelenhessen. Vonnegut küzdött vele, kerülgette a témát, míg végül sikerült úgy tálalnia ezt az alapvetően szörnyű eseményt, mint valami groteszk film szatirikus jelenetét.

Mert az író nem csak pusztán elmesélni, mi hogyan történt. A főhős, Billy Pilgrim is átéli vele együtt a borzalmakat, ám ez a madárijesztő külsejű fiatalember rendelkezik egy plusz előnnyel: képes utazni az időben. Eleinte meglepődik, ám a később természetesnek veszi, és mindent meg is tesz, hogy tapasztalatait megoszthassa az emberekkel. Az idő valódi értelemzését, azt, hogy nem egy lineáris szál, amiben a múlt csak emlékképek halmaza, a jövő meg a fantázia szüleménye, hanem minden mindig van, mindig minden volt és lesz is, a Tralfamador bolygó lakói mutatják meg neki, miután elrabolták. Számukra például nem létezik olyasmi, hogy valaki meghalt: az a személy mindig is élt, és élni is fog, csak a halála pillanatában épp egy kicsit rosszabb bőrben van. Nos, Billy ezt a fajta gondolkodást sajátítja el időutazásai alatt, épp ezért nem is fél úgy a haláltól, mint mások. Tudja, mikor fog meghalni, azt is tudja, milyen az, mégsem hatja meg a dolog, mert tudja: a következő pillanatban úgyis élni fog.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza Vonneguthoz. Hiába ír egyes szám harmadik személyben, hiába van külön főhőse a könyvnek: ő maga sokszor sokkal inkább jelen van a történetben. Hiába "csak" narrátor, nem marad csöndben, hanem folyamatosan közli velünk a véleményét. Kedvencem, amikor egy-két jelenet alkalmával közbeszúrja: ő is ott volt a helyszínen. Pl. "Billy benézett a latrinába. Onnan jött az üvöltés. Zsúfolásig megtelt amerikaiakkal, akik mind letolták a nadrágjukat. (...) Az egyik amerikai azt jajgatta Billy mellett, hogy mindent kiadott magából, nem maradt már benne semmi, csak az agyveleje. Majd néhány pillanat múlva azt mondta: - Na, most megy ki az is. Most megy ki az is. - Mármint az agyveleje. Arra értette. Én voltam az az amerikai. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője."*

A másik, ami milliók kedvencévé tette ezt a könyvet, az Vonnegut az élettel, a társadalommal, az általános közfelfogással való szembemenetele, a lázadás, amelyet mégis képes volt emberien, humorosan, cinikusan tálalnia. Ezért van, hogy minden alkalommal, amikor meghal valaki a történetben, az író csak könnyedén hozzábiggyeszti: "Így megy ez." Hisz' nem ez a világ legtermészetesebb dolga? Ha pedig a tralfamadoriak időértelmezését vesszük alapul, a halál nem nagy tragédia, mert tudjuk: az adott személy következő pillanatban újra élni fog.

Ami számomra a legszimpatikusabb Vonnegutban, az az, hogy képes kimondani a legbelsőbb gondolatainkat, érzéseinket, amit mi nem biztos, hogy meg mernénk tenni. Ő viszont egy nagy lázadó, aki olyan nemes egyszerűséggel közli a véleményét, hogy mégsem válik tőle alpárivá, sőt. Humoros, nagyon is emberi. Ezért lehetséges, hogy egy olyan borzalmat, mint egy város simára bombázása, gyűlölködés és siránkozás mellőzésével tud elmesélni. A könyv olvasásakor azt érezzük: igen, megtörtént, de nem tudunk rajta változtatni, inkább beszéljünk róla úgy, mintha csak azt mesélnénk: elmentünk egy étterembe, és ettünk egy jót. (Jó példa erre, amikor a bombázás után először merészkednek elő rejtekhelyükről, és meglátják a porig rombolt Drezdát: Vonnegut a Hold felszínéhez hasonlítja. Ő és társai nem a romok közt járnak, hanem a Holdon.) S mindeközben végig átsejlik a humoros, szarkasztikus sorok között, hogy az íróra komoly hatással voltak a történtek - különben valószínűleg meg sem írta volna a könyvet.

*Nemes László fordítása, Maecenas kiadó.