"Így megy ez."

Kurt Vonnegut-tól már korábban is olvastam két könyvet (a Börtöntölteléket és a Majomházat), és már azok is tetszettek, ám a legutolsó olvasmányélményem, Az ötös számú vágóhíd még ezeken is jócskán túltett. Hallottam már több forrásból, hogy ez Vonnegut legjobb könyve, ars poeticája, irodalmi mérföldkő stb, úgyhogy (mivel eddig csak pozitív tapasztalataim voltak vele kapcsolatban) fogtam, és megvettem.

Nem hiába. Ebben a történetben minden benne van, ami ezt a hatalmas szívű fekete humor szakértőt jellemzi. Kicsit másra számítottam a hátsó borító elolvasása után, kicsit (na jó, csak egy fokkal) komolyabb hangszínre. Vonnegut átélte Drezda, a német "sütiváros" avagy "bonbonosdoboz" szétbombázását a második világháborúban, ott volt, amikor társaival együtt össze kellett kaparni a hullákat (amikből volt is jócskán...), és ez az élmény akkora hatással volt rá (amit senki sem csodál), hogy úgy érezte, meg kell írnia. Nos, ez nem jött össze azonnal, több évtized kellett hozzá, hogy ez a könyv megjelenhessen. Vonnegut küzdött vele, kerülgette a témát, míg végül sikerült úgy tálalnia ezt az alapvetően szörnyű eseményt, mint valami groteszk film szatirikus jelenetét.

Mert az író nem csak pusztán elmesélni, mi hogyan történt. A főhős, Billy Pilgrim is átéli vele együtt a borzalmakat, ám ez a madárijesztő külsejű fiatalember rendelkezik egy plusz előnnyel: képes utazni az időben. Eleinte meglepődik, ám a később természetesnek veszi, és mindent meg is tesz, hogy tapasztalatait megoszthassa az emberekkel. Az idő valódi értelemzését, azt, hogy nem egy lineáris szál, amiben a múlt csak emlékképek halmaza, a jövő meg a fantázia szüleménye, hanem minden mindig van, mindig minden volt és lesz is, a Tralfamador bolygó lakói mutatják meg neki, miután elrabolták. Számukra például nem létezik olyasmi, hogy valaki meghalt: az a személy mindig is élt, és élni is fog, csak a halála pillanatában épp egy kicsit rosszabb bőrben van. Nos, Billy ezt a fajta gondolkodást sajátítja el időutazásai alatt, épp ezért nem is fél úgy a haláltól, mint mások. Tudja, mikor fog meghalni, azt is tudja, milyen az, mégsem hatja meg a dolog, mert tudja: a következő pillanatban úgyis élni fog.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza Vonneguthoz. Hiába ír egyes szám harmadik személyben, hiába van külön főhőse a könyvnek: ő maga sokszor sokkal inkább jelen van a történetben. Hiába "csak" narrátor, nem marad csöndben, hanem folyamatosan közli velünk a véleményét. Kedvencem, amikor egy-két jelenet alkalmával közbeszúrja: ő is ott volt a helyszínen. Pl. "Billy benézett a latrinába. Onnan jött az üvöltés. Zsúfolásig megtelt amerikaiakkal, akik mind letolták a nadrágjukat. (...) Az egyik amerikai azt jajgatta Billy mellett, hogy mindent kiadott magából, nem maradt már benne semmi, csak az agyveleje. Majd néhány pillanat múlva azt mondta: - Na, most megy ki az is. Most megy ki az is. - Mármint az agyveleje. Arra értette. Én voltam az az amerikai. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője."*

A másik, ami milliók kedvencévé tette ezt a könyvet, az Vonnegut az élettel, a társadalommal, az általános közfelfogással való szembemenetele, a lázadás, amelyet mégis képes volt emberien, humorosan, cinikusan tálalnia. Ezért van, hogy minden alkalommal, amikor meghal valaki a történetben, az író csak könnyedén hozzábiggyeszti: "Így megy ez." Hisz' nem ez a világ legtermészetesebb dolga? Ha pedig a tralfamadoriak időértelmezését vesszük alapul, a halál nem nagy tragédia, mert tudjuk: az adott személy következő pillanatban újra élni fog.

Ami számomra a legszimpatikusabb Vonnegutban, az az, hogy képes kimondani a legbelsőbb gondolatainkat, érzéseinket, amit mi nem biztos, hogy meg mernénk tenni. Ő viszont egy nagy lázadó, aki olyan nemes egyszerűséggel közli a véleményét, hogy mégsem válik tőle alpárivá, sőt. Humoros, nagyon is emberi. Ezért lehetséges, hogy egy olyan borzalmat, mint egy város simára bombázása, gyűlölködés és siránkozás mellőzésével tud elmesélni. A könyv olvasásakor azt érezzük: igen, megtörtént, de nem tudunk rajta változtatni, inkább beszéljünk róla úgy, mintha csak azt mesélnénk: elmentünk egy étterembe, és ettünk egy jót. (Jó példa erre, amikor a bombázás után először merészkednek elő rejtekhelyükről, és meglátják a porig rombolt Drezdát: Vonnegut a Hold felszínéhez hasonlítja. Ő és társai nem a romok közt járnak, hanem a Holdon.) S mindeközben végig átsejlik a humoros, szarkasztikus sorok között, hogy az íróra komoly hatással voltak a történtek - különben valószínűleg meg sem írta volna a könyvet.

*Nemes László fordítása, Maecenas kiadó.