Minden csak nézőpont kérdése

Olvastam ma egy cikket a Nők Lapjában, ami alapjaiban rengette meg a "nehéz sorsról" kialakult véleményemet. Egészen mostanáig azt hittem, hogy az az élet már nem is lehet jó és szép, amelyben nem pontosan az történik és úgy, amit és ahogyan szeretnénk. Egészen eddig azt hittem, csakis nekem lehetnek problémáim, senki másnak. Túl vagyok egy elég nehéz időszakon, és ahelyett, hogy már az elején próbáltam volna megérteni, hogy mi miért történik, csak fogtam a fejem és bepánikoltam. Hogy engem ver a sors, és hogy egyáltalán miért történt mindez, és lesz-e egyáltalán tovább...

Aztán láttam ezt a cikket, és ott helyben el is bőgtem volna magam, ha nem épp egy zsúfolt buszon ülök tök kényelmetlenül, úgy hogy közben üvölt a rádió.

Egy tizennöt éves srácról szól, akit nyolc évesen elütött egy autó, s ez megpecsételte a sorsát: nyaktól lefelé lebénult. Még lélegezni sem tud egyedül, egy gép pumpálja bele a levegőt nap mint nap. Az apukája él vele, aki amellett, hogy egész nap a gyerekkel foglalkozik, tai-chit tanít. Ezzel nyilván nem csak másoknak, de magán is nagyon sokat segít. Ami igazán meghatott, az az, hogy valószínűleg iszonyatosan megterhelő a nap minden percét arra fordítani, hogy figyelje a fiát. És nem adják fel, folyamatosan "edzenek", hogy legalább lélegezni tudjon egyedül, mozgatja a fia végtagjait, hátha így egy kis erőt nyer...

Nekik minden nap küzdelem, ugyanakkor ajándék is. Hiszen a sok-sok tennivalóhoz, akármilyen nehéz is, hozzá lehet szokni, és ami a legfontosabb, hogy a fiú nem halt meg annak idején. Együtt maradtak. Az élet meg akar mutatni, tanítani nekik valami fontosat, ezért lehetnek most egymás mellett. Iszonyú nehéz módon... pozitívum viszont, hogy a srác tud beszélni, kommunikálni, csak a lélegeztetőgép miatt kissé "gépies" hangon beszél. De ez egy teljesen jelentéktelen tényező ebben az esetben.

Remény egyesek szerint van, mások szerint nincs. Mindenesetre ők hisznek a gyógyulásban, valószínűleg ezért is érzik azt minden nap, hogy érdemes küzdeni.

Hát ennyi. Igazából nem sajnálatot érzek irántuk. Nem, szerintem ilyenkor a sajnálat egy teljesen felesleges és lehúzó érzés. Inkább... felnézek rájuk. Mert ők tudják, mi az: megküzdeni minden egyes boldog percért. Mert egy nap (legyen az egy vagy húsz év múlva akár) minden olyan lesz, mint régen...

Csajok

Mostanában észrevettem, hogy leginkább női előadók dalai tetszenek meg. Tuti véletlen, de azért érdekes.
Kezdődött Oceana Cry Cry Cry-jával, aztán jött Florence (lásd előző bejegyzés), most meg valamiért Lily Allen The Fear című dala megy mindig a fejemben. Vajon ki lesz a következő?

Florence and the machine

Csak a szám végét kaptam el az emtívín, mégis megfogott az a pár másodperc is. Florence Welch és bandája (az okosok szerint) indie-popot játszik soulos beütéssel. Nos, ezt nem tiszem megítélni, lévén nem értek a muzsikák ilyen szintű beskatulyázásához, de annyit tudok, hogy ez nagyon jó kis zene. Ha ezt a fajta zenét neveznénk "pop"-nak, teljesen más megítélése lenne ennek az elnevezésnek. Mert a Florence and the machine mentes bármiféle klisétől, eredeti és elvarázsol. Egyszerűen hangulatos.

Rabbit heart (Raise it up)

Hazug vagy, világ

Az egész világ egy nagy hazugság. Minden, amit látunk, hallunk, minden, ami körülvesz: nem igaz. Még az érzéseink sem igaziak: valami vagy valaki elvárja, hogy úgy érezzünk, ahogy kell, ahogy szokás, hogy meg ne bántsuk a másikat. Minden, ami hallunk és látunk: nem igaz: azt látjuk, amit láttatni akarnak velünk. A többiek. Mások. És eközben mások is úgy éreznek, ahogy azt hiszik, hogy mi szeretnénk, hogy érezzenek.

Agyunk őrülten kattogó fogaskerekeit állítsuk le egy kicsit, és álljunk csak meg: mi az, amit ÉN valóban gondolok és érzek? Mi az, amit nem mások adtak a számba, a szívembe, a fejembe?

A világ hat ránk, és mi is a világra. Ha nem akarok valamit, nem fogom megtenni. Haragszanak majd rám? Talán igen, talán nem. A legrosszabb, amit tehetünk, amikor saját félelmeink börtönében nem merünk lépni semerre.

Ne hagyjuk, hogy a körülöttünk élő őrültek irányítsanak. Mert ők is a saját félelmeik rabságában vergődnek...

Dzsunkáék újra támadnak

Jó pár évvel ezelőtt nagy rajongója voltam a Junkies zenekarnak. Igazából soha nem is változtak az érzéseim irántuk, mégis, az évek múltával egyre inkább hanyagoltam őket, ami érthető is: az ember nem feltétlenül ugyanazokat hallgatja huszon-, mint tizenévesen. Tiniként könnyű volt szeretni ezt a szókimondó punk and roll bandát, kivülről megtanulni a szövegeiket és jó nagyokat pattogni a koncertjeiken.

Tegnap aztán újra elővettem őket. Nem tudnám megmondani, honnan jött az ihlet, hogy nekem most Junkiest kell hallgatni, de jött, és én megadtam magam neki. Hát mit mondjak, kicsit "más füllel" hallgattam őket, mint mondjuk nyolc évvel ezelőtt. Elkezdtem átélni, megérteni a szövegeiket. Tökéletesen megértettem, miről dalol Szekeres Bandi a Mesében például, vagy hogy miért olyan jó kicsit ellazulni a Könnyű dalra. Azért, mert "vén" fejjel, tapasztalatokkal és több pozitiv, negativ élménnyel a fejemben most már tudom, miről van szó, és nem csak elképzelem. Pedig még csak jövőre leszek negyedszázad esztendős, és hol van még a vége?...

Mese

Könnyű dal

The queen of the crime

Ki az? Több, mint száz regényt, novellát és szindarabot irt, krimijeit mindenhol olvassák az egész világon, valamint két zseniális nyomozókarakter megalkotója. A válasz: Agatha Chritstie. Azért gondoltam, hogy róla fogok irni, mert épp az ő önéletrajzi kötetét olvasom. Meg egyébként is, megérdemli, hogy megemlitsem. Nem is olyan régóta (körülbelül egy-két éve) vagyok rajongója a krimikirálynőnek, mégis, alig tudom megszámolni, hány zseniális regényét olvastam már. Történetei egyáltalán nem elnyújtottak, mégis bennük van minden, ami kell: gyilkosság, kerettörténet és persze a fantasztikus szereplők. Hihetetlen az a báj is, amivel az erőszakot ábrázolja: regényeiben nem a vér mennyisége, hanem az ok számit: ki tette és miért? Történeteiben zömmel két izgalmas egyéniség nyomoz (persze soha nem egy regényben): Hercule Poirot és Miss Marple. Előbbi, a belga úriember egy alapjában véve megmosolyogtató karakter, a maga beképzelt és kissé titokzatos módján, hatalmas bajuszával és tojásdad fejével. Poirot profi detektiv, akit soha senkinek nem sikerült még átverni. Miss Marple viszont egy szerény vénlány, aki általában a falubeli pletykákra alapoz, és csak azért találja fején a szöget minden alkalommal, mert egyszerűen csak "ismeri az emberi természetet". Hát igen, az emberek mindenhol ugyanolyanok, ha valaki gyilkol, annak megvan a maga pszichológiai oka.

Christie regényei tehát utánozhatatlanok, s önéletrajzi kötete, az Életem is hasonlóan érdekes. Kellő szeretettel, öniróniával és kritikával viseltet saját gyermek- és fiatalkora iránt, és nem csak azért kellemes olvasni őt, ahogyan ir, hanem amiatt is, amiről: régi szokásokról, s arról, ahogyan ő maga a világról vélekedett.

Angels and Airwaves

Ennek a zenekarnak a megismerését is a One Tree Hillnek köszönhetem - az egyik epizódban felléptek egy tengerészgyalogos bulin. Csak akkor láttam, ki énekel benne, amikor tesóm megjegyezte: "Ja igen, ez a Blinkes Tom." Nos igen, az (egykori?) Blink 182 pop-punk zenekar buggyant gitárosa egy pár éve ebben a bandában zenél, pontosabban énekel. Stílust sajnos nem tudok megnevezni, ebben mindig is béna voltam, de az okosok alternatív rockbandaként, vagy arénarockot játszó zenekarként emlegetik. Ha hasonlóságokat akarunk keresni a Blink-kel, találunk, ám ha inkább azt néznénk meg, miben különböznek, hát arra is lelhetünk példát. Az Angels and Airwaves szintén dallamos, Tom hangja által pedig ismerősnek tűnő muzsikát játszik, ám inkább komolyabb témákat feszeget, valamint több benne az elektronika. Ja és persze nincs punkos beütése, nincsenek "bolondos dallamok", gyors tempók.

Az I Empire cimű lemezüket már hülyére hallgattam, most pedig az ezt megelőző We don't need to whisper-ről szeretnék egy dalocskát idekopizni. Mert nekem most ez tetszik. Remélem másnak is fog. :)

Angels and Airwaves - The War

"There is only one Tree Hill..."

Amikor pár évvel ezelőtt az RTL Klub elkezdte sugározni a One Tree Hill első évadát (magyarul a Tuti gimit - a fordításért ismét hatalmas hátbaveregetés), még nem különösebben hatott meg a sorozat. Aztán egyszer csak én is leültem és elkezdtem nézni - és beleszerettem. A negyedik évadot már DVD-n folytattam, hiszen a magyar csatorna még nem jutott el odáig, hogy megvásárolja, csak a harmadikig. Most tartok a hatodik évadnál, és kíváncsian, sőt feszülten várom a hetediket, nyolcadikat is.

Azt szeretem ebben a sorozatban, hogy jó példát mutat a fiatalságnak. Vagyis, pontosítok: a huszonéves fiataloknak. Mert a One Tree hill első pár évadában, amikor a szereplők még 15-17 évesek voltak,  bizony elszaladt velük egy picit a ló. Mindenki tizenéves korában élte ki magát (szex, bulik, drogok), ám nagyon hamar megtanulták, hogy többre mennek, ha megjavulnak és megkomolyodnak, hogy huszonévesen már saját családjuk, jól fizető munkájuk és egzisztenciájuk lehessen. S itt van a lényeg: amíg sok huszas évei elejét taposó fiatal ilyenkor még javában bulizik, felelőtlenül viselkedik és azt sem tudja, hogy lesz a holnap, addig a OTH szereplői már révbe értek. Nem állítom, hogy ennek így kell lennie, de mindenképpen figyelemre méltó. Persze az "amerikai álom" nagyon sok pontban eltér mondjuk a mi, hétköznapi magyar valóságunktól: nem mindenkinek van olyan szülője, aki pénzzel tömi, nem feltétlenül marad meg túl sokáig egy tizenhat éves korban kötött házasság (az időközben született gyerek című fejezetről már ne is beszéljünk), és nem biztos, hogy egy huszonkét éves lány mindenáron arra vágyik, hogy utódot nevejlen, és épp ezért gyermekéül fogadjon egy tizenöt éves kamaszt. Ez a világ tehát teljesen más, és mégis, rengeteg közös pontot találhatunk a szereplők és a saját életünk között. A körülmények eltérőek, de az érzések, gondolatok ugyanazok. A One Tree Hillben jellemző vonás a szülő-gyerek viszály, az árvaság kérdése és az anyai szeretet hiánya. Olyan, mintha ezek a fiatalok így akarnák kompenzálni a saját gyerekkorukban elszenvedett hiányt: ők maguk lesznek a példakép. Továbbá abban is utat mutat, hogy valósítsd meg önmagad, még ha rengeteg akadályt és nehézséget is gördít eléd az élet. Mert mindenki megérdemli, hogy azt csinálja, ami a legnagyobb álma.

Sok-sok érzelem és dráma jellemzi ezt a sorozatot, ami szerintem elkél manapság ebben a rideg, ostoba világban. "There is only one Tree Hill, and this is your home."

Egy boltkóros naplója - a film

Előző blogomban tízből tíz pontot adtam Sophie Kinsella regényének, melyben a hétköznapi, ám annál humorosabb újságíró lány, Becky gondolatain és cselekedetein röhöghettem, míg olvastam.

Megnéztem a belőle készült filmet is, és nagyot csalódtam. A forgatókönyvíró egy unalmas, kiszámítható történetet kreált belőle, és bár Isla Fisher egy szimpatikus és helyes színésznő, azért Rebeccának elég gyenge volt. A filmben kábé kétszer mosolyodtam el összesen, és maga a sztori is össze-vissza lett vagdalva, áítrva, úgy, hogy végül semmi köze nem lett az eredetihez.

Pontosan az ilyen eseteknél értek nagyon egyet a blog leírásában található Paulo Coelho idézettel, a különbség csak annyi, hogy ezt a könyvet nem egyszerűen "csak" megfilmesítették, hanem el is rontották. Kár volt.

Becstelen brigantyk

Quentin Tarantino, mint ismeretes, modern és iszonyúan tehetséges rendező. Egyedi stílusa több filmjében tetten érhető, s nincs ez másképpen legújabb alkotásában, a Becstelen brigantyk-ban sem (angol címe: Inglourious basterds). Ritkán van olyan, hogy úgy jövök ki a moziból, hogy sokáig meg sem tudok szólalni, vagy csak annyit tudok kinyögni, hogy "bazmeg". Na ez pont ilyen film. Aki nem tudná, miről is szól: negyvenes évek, második világháború, nácik vs. zsidók. Ezer meg egy film próbálta már bemutatni, hogy pontosan hogy is volt ez, de Tarantino szart mindebbe, és egy teljesen új megvilágításba helyezte a szitut. Az alapkonfliktus természetesen megmaradt: a német nácik kegyetlenül üldözik a zsidókat, ám szinte csak ennyi az, aminek a filmben köze van a valósághoz. Valahol olvastam, hogy Tarantino a történelmet csak díszletként használta ebben a filmben, és ezzel egyet is értek. A németek ellen véres bosszút esküsznek a zsidók, s ez két szálon jelenik meg: az egyik Shosanna Dreyfus, aki családja lemészárlásáért vesz revansot, a másik banda pedig természetesen az amerikai Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) által szervezett, zsidókból álló brigantyk.   

Tulajdonképpen az egész film egy hatalmas bosszúakcióra épül, melyben az érzelmi szálak és a véres jelenetek jól megférnek egymással. Tetszett, hogy sohasem tudtam, mi következik, hogy az egyik pillanatban a hasamat fogtam a röhögéstől, míg a másikban csak néztem és próbáltam összekaparni az államat a padlóról. Hihetetlen feszültség húzódik végig minden képkockán, a színészek pedig egytől-egyig csillagos ötöst, Oscart, piros pontot érdemelnének. Itt kell megemlítenem Brad Pittet, aki számomra az egyik legviccesebb figurát hozza mesterkélt "paraszt amerikai" kiejtésével, amely egyébként rengeteg humoros pillanatot kölcsönöz a filmnek.

A mű tele van szélsőségekkel, túlzásokkal, ironikus elemekkel. Egy példa: a nácik a moziban ülnek, és az egyik leghíresebb katonájukról készült filmet nézik, amelyben a srác halomra lövi az embereket. A németek minden egyes eltalált személynél tapsikolnak és nevetnek...
(Még valami. Remélem nem szinkronizálják majd a filmet, mert egyrészt három nyelven beszélnek benne (angolul, franciául és németül), másrészt a brilliáns színészi játék csak az eredeti hanggal és beszéddel együtt teljes, lásd a már fent említett Brad Pittet. Szeretem a magyar szinkront, de mostanában nagyon szokszor elbaltázzák, és viszi az egészet a francba. Úgyhogy légyszi ne.)

Egy szó, mint száz: brutális, humoros, ironikus, morbid és ámulatba ejtő mozi, állítólag Tarantino eddigi legjobb filmje. Van benne valami...

A film trailere