Tentito

Tavaszi nagytakarítás

2011-03-12T17:24:00.000+01:00

Érik már egy tavaszi nagytakarítás. Mármint nem a lakásban, hanem magamon - még jó. Hehe. Akkor ez nem is takarítás? Igazából inkább amolyan "megújulás"-félére gondolok.
Úgy vártam már a tavaszt, mint a megváltót, hiába vagyok télen született gyerek, vén fejjel már nem tudom tolerálni a hosszan tartó hideget és szürkeséget, sokkal jobban szeretem a napsütést, a kellemes meleget, és azt, hogy minden szép színes a rügyező fáktól. Na meg az illatok... hmm!

Szóval, ha már a természet is úgy döntött, hogy ideje váltani, úgy érzem, nekem is változtatnom kell egy-két dolgon. Nálam nem az újévi fogadalmak hozzák el a nagy változást, hanem bennem inkább csak úgy érnek-éregetnek (tudom, ilyen szó nincs) a gondolatok. És én most úgy döntöttem, hogy kész, vége! Rövid szőke hajam lesz, neccharisnyát fogok hordani, és plasztikáztatom a mellem!

Na jó, nem. De szeretnék egy-két apró változtatást, és nem csak külsőleg. Belsőleg is. Télen az ember egyszerűen alszik. Persze, a szemünk nyitva, és tesszük a dolgunkat, de legbelül alszunk, hiszen az állatok is álomra hajtják a fejüket télen. És mi is azok vagyunk, csak kicsit bonyolultabbak...

The September Issue

2010-09-26T14:14:00.000+02:00

Nem titok, hogy Miranda Priestly-t, akit Az Ördög Pradát visel című zseniális moziban Meryl Streep alakít, az amerikai Vogue főszerkesztőjéről, Anna Wintourról mintázták. Az előbb volt szerencsém a rettegett és hírhedt asszonyról a dokumentumfilmnek álcázott, szerintem inkább amolyan "bizonyítsuk be, hogy Anna nem is olyan harapós és szigorú, mint hiszik" The September Issue, avagy a Szeptemberi kiadás című filmet megtekinteni. Bevallom őszintén, ha nem tudtam volna, hogy kiről szól a történet, meg nem mondtam volna, hogy itt most egy nagyhatalmú, befolyásos főszerkesztőről beszélünk, akitől fél a divatvilág nagy része, a celebek, modellek és divattervezők pedig a lábai előtt hevernek. Nekem Anna Wintour - a film alapján - egy teljesen átlagos viselkedésű, néhol érzékeny, de keményen dolgozó nőnek tűnt, ami persze teljesen helytálló abban az esetben, ha azt szeretnénk bebizonyítani, hogy ő valójában nem is olyan, mint amilyennek az emberek hiszik. Természetesen a kamerát is be lehet csapni, el lehet játszani a kedves, simulékony nőt egy film erejéig. Ki tudja, mi az igazság? Ezt csak azok tudják megmondani, akik ismerik őt, akár személyesen, akár csak a közös munka erejéig. Mindenesetre a film érdekes, hiszen megtudhatjuk belőle, mennyi munkába, energiába és időbe telik egy több, mint 800 oldalas kiadás elkészítése, és nem utolsósorban azt, hogy Miranda Priestly figurája egy cseppet el van túlozva - ami nem is baj, hiszen enélkül nem is lett volna olyan sikeres Az ördög Pradát visel.

Adni, kapni és elvenni

2010-08-07T20:05:00.000+02:00

Ez az a három dolog, amit az emberek különbözőféle-képpen valósítanak meg az életben. Van, aki nagyon sokat ad, de nem szeret kapni. Van, aki ad, de ugyanúgy el is veszi, amiről azt gondolja, hogy jár neki. Én például nagyon szeretek adni - ha van miből, elvenni viszont sohasem tudtam. Talán azért, mert világéletemben bizonytalan és önbizalom hiányos ember voltam. Szívesen adok, de állandóan ott van bennem a félelem: mi van, ha nem tetszik majd másoknak? Az emberek gonoszak és kritikusak, ha csordában vannak, nagy a szájuk és felszínesen ítélnek. Pedig mindeközben egyáltalán nem úgy gondolkodnak bizonyos dolgokról, mint ahogy azt a közösség elvárja tőlük... Na de visszatérve: szeretek adni és kapni is, de a kezdeményezést, az elvételt még gyakorolnom kell. Mert bizony vannak dolgok, amik tényleg "járnak" az embernek, csak észre kell venni a lehetőségeket.

Stex és Nyú Jork tú

2010-06-06T20:29:00.000+02:00

Valahogy nem akaródzott rögtön a premier napján elszaladnom a moziba, hogy megnézzem a Szex és New York második filmjét, pedig szeretem a sorozatot, és láttam az első filmet is. Talán éppen az utóbbi miatt nem volt túl nagy a motivációm, az első mozifilm ugyanis - szerény véleményem szerint - kissé gyengécskére sikeredett. Carrie végigszenvedte az egészet, és a humor is csak nyomokban volt felfedezhető.

Ez a második rész azonban sokkal jobbra sikerült, mint az első. Hosszú volt, az igaz, nehezen indult be a sztori, de a végére minden és mindenki a helyére került. A nyitó buziesküvő szerintem simán kimaradhatott volna, a sztárvendégként hívott Liza Minelli pedig tényleg meglepetés volt, ám azért azt az előadást átgondolhatta volna még egyszer. Minden tiszteletem az övé, de ő sem lesz már fiatalabb... Maga a film egyébként hozta a szokásos Sex and the City stílust: szókimondó, néha már alpári, kis humorral fűszerezett, igazi csajos mozi. Tetszett Carrie tépelődése a házasságról, Charlotte kínlódása a gyerekeivel (és a kissé tájszólással beszélő dadával és annak melleivel), ám Samantha már-már kissé irreális volt nekem (nem hiszem el, hogy egy klimaxos, 52 éves nő gondolatai állandóan csak a szex körül forognak), Miranda pedig hozta a szokásos józan formáját, de szerintem nem volt eléggé kiemelve az ő magánproblémája. Ám ő volt az egyetlen, aki képes volt visszafogni a többieket, leráncigálni őket a földre, ha arról volt szó. (Nem hiába ő a kedvenc szereplőm.)

Kissé sok volt a luxusból is, a ruhakölteményeket megintcsak eltúlozták (állítólag kétmilliárd forintba került az egész gardrób, és ismét Patricia Field öltöztette fel a lányokat), de ez hozzátartozik a Szex és New York világához.

Egy szó, mint száz, tetszett a film, de azért egy harmadik rész már tényleg sok lenne a "jóból"...

Megint Gaga

2010-05-22T15:12:00.000+02:00

Folytatódik a Lady Gagával való ismerkedés. Az előbb például megnéztem egy-két interjút vele, és meg kell hagyni, hogy egy nagyon kedves, rajongóit szerető, jópofa, szellemes és intelligens nő. Diagnózis: pozitív csalódás. Még a végén rajongó leszek...

Gaga-dependencia

2010-05-20T20:22:00.000+02:00

Kellett nekem dumálnom az előző postban. Azon felbuzdulva, hogy tetszik a Bad Romance meg a Telephone, letöltöttem a The Fame Monstert (a legutóbbi lemezét), és meghallgattam. Úgy gondolom, hogy ez a nő meg a bagázs aki megcsinálta ezt az albumot, nem bízta a dolgokat a véletlenre, hanem tutira ment. Mégpedig azzal, hogy ha hajlandóságot és érdeklődést tanúsítasz Gaga munkássága iránt, és meghallgatod a lemezt, meghallgatod még egyszer, és még egyszer, és megint... mindezt nagyon rövid idő alatt. Én legalábbis így voltam és vagyok vele. Már első hallgatásnál a fülembe másztak a dalok, és ott is maradtak, és égető szükségét érzem annak, hogy átismételjem a leckét, és elölről kezdjem az egészet. Magyarul: függő lettem. Én, akinek pár napja még eszébe nem jutott volna, hogy Lady Gagát hallgasson.

Az a jó ebben a Fém Monszterben, hogy változatos. Az első fele legalábbis biztosan. Vannak diszkószámok, van lassú, zongora mellett ülős, van a 90-es évekre hajazó popdal, satöbbi. Kicsit eklektikus, de pont ezért jó. Ott van ömlesztve mindenféle dal. A második fele nálam picit már problémásabb, azt még nem is hallgattam végig... igazából a Paparazzin és a Poker Face-n kívül nem is nagyon tudok olyat mondani, ami tetszene, de ez még változhat.

Szóval, Lady Gagával kéretik vigyázni, mert még ott ragad mellette az ember.

Lédi Gyagya

2010-05-17T20:15:00.000+02:00

Jó ideje figyelgetem már Lady Gaga munkásságát. Az elején csak tisztes távolból, igen kevés rokonszenvvel, míg később elkezdett érdekelni, miközben ő maga stílust váltott, és mintha zeneileg is elkezdett volna egy kicsit jobb irányba lökődni.

Bevallom őszintén, a kezdeti szemöldökverő seprűfrufrus, egyenesre vasalt hajú, átlagos fejű csaj a Just dance című borzalommal nem nyerte el a tetszésem. Aztán jött a Poker Face, egy fokkal szimpatikusabb dal, de a nő nég mindig tiltólistán. Aztán azt hiszem körülbelül ekkoriban bújt ki a szög a zsákból, azaz Gaga őrültebb énje, és elkezdett minden baromságot magára pakolni, hogy konkrétan úgy nézzen, ki, mint egy idióta. Na, gondoltam, most már nem csak egy szőke picsának látom, hanem egy borult agyú előadónak, aki persze teljesen tudatosan játssza a bolondot. És végre jött a Bad Romance, tetszett a dal, és a klip is kellően szürreális volt. Most pedig van ez a Telephone című szám, ez is tetszik, és megállapítottam, hogy Gaga olyan, mint Madonna és Marilyn Manson összegyúrva. Persze csak külsőleg, mert zeneileg inkább egy hagyományos popénekeső. Állítólag nagy koponya, nagyon muzikális és tehetséges. Nos, ezt egy kicsit jobban is megmutathatná. Olvastam vele már néhány interjút, nem egy hülye nő, sőt, egész normális. Ebből is látszik, hogy ez az egész Gaga-kultusz csak máz, amelyet ő, a management és a divattervezők öntöttek a produkciójára. Van, aki hanyatt vágja magát tőle, és van, aki csak óvatosan ízlelgeti ezt a jelenséget. Csak egyet nem szabad: elhinni, hogy ez ő. Mert nem az. Ő Stefani Joanne Angelina Germanotta, aki a közönség kedvéért ilyen hibrid szörnnyé változik.

Anyám tyúk, avagy az ember tragédia

2010-05-09T12:32:00.000+02:00

1994/1995 szilveszterén valami történt. Valami, ami aztán végigkísérte az életemet (plusz a családomét) egészen mostanáig, és fogja továbbra is.

Ők voltak. A L'art pour L'art társulat. Akkor láttuk először őket a szilveszteri műsorban, és azóta nem tágítanak a fejünkből. Szállóigék hadának kiagyalói, rekeszizomgörcsök okozói ők, az abszurd humor királyai, felejthetetlen karakterek megformálói. Eddig csak a tévében láttam őket. Ám pénteken, tizenöt év után volt szerencsém élőben is megtekinteni ezt a négy lököttet.

Bár maga a társulat már nem ugyanaz, mint amikor megismerkedtem velük, hiszen Galla Miklós és Nagy Natália helyett már egy jó évtizede Szász Móni és Pethő Zsolt űzik az ipart, azért így is képesek még mindig halálra röhögtetni mindenkit. A pénteki színházi előadás alkalmával azt kaptuk, ami vártunk: másfél óra tömény hülyeséget, Boborjánt, Anti bácsit, Besenyő Pista bácsit, és a többi eszement figurát, ismerteket és ismeretleneket egyaránt. Egyetlen hibája volt a történetnek: az, hogy rövid volt. És persze szomorúan konstatáltam, hogy bizony ők is öregszenek, Laár András például öltönyben úgy néz ki, mint a megboldogult Faludy György, Dolák-Saly Róbertnek meg lassan már be sem kell öltöznie a Nagypapának. De azért én nagyon remélem, hogy áldoznak még az életükből jópár évet (mondjuk úgy huszat:)) erre a társulatra, és addig nevettetnek bennünket, amíg csak lehet.

"Így megy ez."

2010-05-09T12:14:00.001+02:00

Kurt Vonnegut-tól már korábban is olvastam két könyvet (a Börtöntölteléket és a Majomházat), és már azok is tetszettek, ám a legutolsó olvasmányélményem, Az ötös számú vágóhíd még ezeken is jócskán túltett. Hallottam már több forrásból, hogy ez Vonnegut legjobb könyve, ars poeticája, irodalmi mérföldkő stb, úgyhogy (mivel eddig csak pozitív tapasztalataim voltak vele kapcsolatban) fogtam, és megvettem.

Nem hiába. Ebben a történetben minden benne van, ami ezt a hatalmas szívű fekete humor szakértőt jellemzi. Kicsit másra számítottam a hátsó borító elolvasása után, kicsit (na jó, csak egy fokkal) komolyabb hangszínre. Vonnegut átélte Drezda, a német "sütiváros" avagy "bonbonosdoboz" szétbombázását a második világháborúban, ott volt, amikor társaival együtt össze kellett kaparni a hullákat (amikből volt is jócskán...), és ez az élmény akkora hatással volt rá (amit senki sem csodál), hogy úgy érezte, meg kell írnia. Nos, ez nem jött össze azonnal, több évtized kellett hozzá, hogy ez a könyv megjelenhessen. Vonnegut küzdött vele, kerülgette a témát, míg végül sikerült úgy tálalnia ezt az alapvetően szörnyű eseményt, mint valami groteszk film szatirikus jelenetét.

Mert az író nem csak pusztán elmesélni, mi hogyan történt. A főhős, Billy Pilgrim is átéli vele együtt a borzalmakat, ám ez a madárijesztő külsejű fiatalember rendelkezik egy plusz előnnyel: képes utazni az időben. Eleinte meglepődik, ám a később természetesnek veszi, és mindent meg is tesz, hogy tapasztalatait megoszthassa az emberekkel. Az idő valódi értelemzését, azt, hogy nem egy lineáris szál, amiben a múlt csak emlékképek halmaza, a jövő meg a fantázia szüleménye, hanem minden mindig van, mindig minden volt és lesz is, a Tralfamador bolygó lakói mutatják meg neki, miután elrabolták. Számukra például nem létezik olyasmi, hogy valaki meghalt: az a személy mindig is élt, és élni is fog, csak a halála pillanatában épp egy kicsit rosszabb bőrben van. Nos, Billy ezt a fajta gondolkodást sajátítja el időutazásai alatt, épp ezért nem is fél úgy a haláltól, mint mások. Tudja, mikor fog meghalni, azt is tudja, milyen az, mégsem hatja meg a dolog, mert tudja: a következő pillanatban úgyis élni fog.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza Vonneguthoz. Hiába ír egyes szám harmadik személyben, hiába van külön főhőse a könyvnek: ő maga sokszor sokkal inkább jelen van a történetben. Hiába "csak" narrátor, nem marad csöndben, hanem folyamatosan közli velünk a véleményét. Kedvencem, amikor egy-két jelenet alkalmával közbeszúrja: ő is ott volt a helyszínen. Pl. "Billy benézett a latrinába. Onnan jött az üvöltés. Zsúfolásig megtelt amerikaiakkal, akik mind letolták a nadrágjukat. (...) Az egyik amerikai azt jajgatta Billy mellett, hogy mindent kiadott magából, nem maradt már benne semmi, csak az agyveleje. Majd néhány pillanat múlva azt mondta: - Na, most megy ki az is. Most megy ki az is. - Mármint az agyveleje. Arra értette. Én voltam az az amerikai. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője."*

A másik, ami milliók kedvencévé tette ezt a könyvet, az Vonnegut az élettel, a társadalommal, az általános közfelfogással való szembemenetele, a lázadás, amelyet mégis képes volt emberien, humorosan, cinikusan tálalnia. Ezért van, hogy minden alkalommal, amikor meghal valaki a történetben, az író csak könnyedén hozzábiggyeszti: "Így megy ez." Hisz' nem ez a világ legtermészetesebb dolga? Ha pedig a tralfamadoriak időértelmezését vesszük alapul, a halál nem nagy tragédia, mert tudjuk: az adott személy következő pillanatban újra élni fog.

Ami számomra a legszimpatikusabb Vonnegutban, az az, hogy képes kimondani a legbelsőbb gondolatainkat, érzéseinket, amit mi nem biztos, hogy meg mernénk tenni. Ő viszont egy nagy lázadó, aki olyan nemes egyszerűséggel közli a véleményét, hogy mégsem válik tőle alpárivá, sőt. Humoros, nagyon is emberi. Ezért lehetséges, hogy egy olyan borzalmat, mint egy város simára bombázása, gyűlölködés és siránkozás mellőzésével tud elmesélni. A könyv olvasásakor azt érezzük: igen, megtörtént, de nem tudunk rajta változtatni, inkább beszéljünk róla úgy, mintha csak azt mesélnénk: elmentünk egy étterembe, és ettünk egy jót. (Jó példa erre, amikor a bombázás után először merészkednek elő rejtekhelyükről, és meglátják a porig rombolt Drezdát: Vonnegut a Hold felszínéhez hasonlítja. Ő és társai nem a romok közt járnak, hanem a Holdon.) S mindeközben végig átsejlik a humoros, szarkasztikus sorok között, hogy az íróra komoly hatással voltak a történtek - különben valószínűleg meg sem írta volna a könyvet.

*Nemes László fordítása, Maecenas kiadó.

Miért ajánlom Joanne Harrist?

2010-04-26T20:59:00.001+02:00

Az úgy volt, hogy karácsonyra kaptam egy Joanne Harris díszdobozt (ami négy darab könyvet tartalmazott), és még plusz egy könyvet tőle, azaz összesen ötöt: Csokoládé, Csokoládécipő, Szent Bolondok, Rúnajelek, Aludj, kislány. Mondjuk kapásból kezdhetném azzal, hogy két könyvcím "rosszul" van fordítva (ha nagyon kötekedő akarok lenni): Nyalókacipőről és Aludj, sápadt nővér-ről van szó ugyanis. Na de ez apróság, ebben ne menjünk most bele. Ami miatt írni szerettem volna Harrisről, az a munkásságának az a része, amit volt/van szerencsém megismerni. Az írónő kedveli a mágiát, a boszorkányságot, a természetfeletti dolgokat, ezek szinte minden könyvét átfogják, meghatározzák. Néha olyannyira elszalad vele a ló, hogy egy az egyben ugyanazokat a varázsigéket használja minden történetben, amelyeknek persze semmi közük egymáshoz. Ez egyrészt jó, mert ezzel Harris letette a kézjegyét könyveire (azon kívül persze, hogy ő maga írta őket), másrészt meg engem néha zavart, mintha nem tudott volna valami újat kitalálni egy-egy történethez. Ami viszont számomra kifejezett pozitívum benne, hogy nagyon emberi, a szereplők, az érzések, a gondolatok, a cselekmények. Ez leginkább a Csokoládéban és a Csokoládécipőben jelenik meg (mindenki elnyeri méltó jutalmát, ám persze nem ingyen), de novellagyűjteményében, a Bársony és keserű mandulában is. Utóbbi kötet annyira jó, színes, kritikus és mégis élvezetes, hogy eldöntöttem: ez a kedvenc Joanne Harris könyvem. Végre elszakad kicsit a boszorkányságtól, meghökkentő, és mégis oly ismerős. Ahogy maga az élet is.

Egy szó, mint száz: fordulatos, jellegzetes, néha kicsit sötét, néha könnyed. Ez Joanne Harris.

Süllyedés ellen

2010-04-24T18:40:00.002+02:00

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor csak úgy, váratlanul ránk tör a rosszkedv, vagy valami meghatározhatatlan szorongás. Ilyenkor az ember próbál rájönni, miért, és vagy megtalálja a választ, vagy nem. Ha megtalálja, fontos, hogy az okot próbálja megszüntetni, és ne magára az érzésre figyelni, mert teljesen maga alá gyűrheti. Inkább gondoljunk arra, hogy emberek vagyunk, akiknek vannak hibáik, senki sem tökéletes, és hogy minden változik. Sajnos a jó dolgok is változhatnak, nem csak a rosszak. Álljunk talpra, ha kell, adjunk magunknak két pofont: igenis erősek vagyunk, és képesek vagyunk szembenézni a félelmeinkkel!

R.I.P. Popper Péter

2010-04-16T20:56:00.000+02:00

"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak..."

Ez a pár mondat most nagyon sokat segített nekem. :)

R.I.P. Popper Péter!

Plázák virágkora

2010-04-10T20:23:00.000+02:00

"...itt már virág helyett plázák nyílnak a réteken, aki számít oda jár pénteken..." - énekli a Junkies. És valóban: szinte minden évben nyílik valahol egy újabb üvegkomplexum, ahol a fiatalság színe-java a szabadidejét töltheti, és ahol a kicsit idősebb korosztály reményekkel telve indul el vásárolni, hogy feltöltse ruhatárát. Nos, én is ez utóbbi kategóriába tartozom. Akárhányszor kikötök egyben, mindig azt hiszem, hogy csak besétálok egy üzletbe, leakasztom a fogasról a nekem azonnal megtetsző ruhadarabot (vagy már eleve azt a műalkotást látom meg, amit magamban elképzeltem), kifizetem és hazaviszem. Na neeeem. Újra és újra csalódnom kell: vagy a silány minőség és választék, vagy a magas árak azok, amelyek elriasztanak. Ez van. Most vagy én vagyok túl igényes (nem hinném: egyszerűen csak szeretnék jó minőséget nem horror áron), vagy tényleg ilyen gáz a csili-vili üzletek tartalma.

Emlékszem, amikor Pestre kerültem, imádtam plázákba menni. Vidéki gyerek vagyok, akinek nem sűrűn volt része fiatalkorában ilyesmiben, persze, hogy újnak számított a csillogás, a trendiség és a "bármit megvehetsz" érzése. Ebből azóta kinőttem. Nem bírom a tömeget, vagy sokáig a neonfényt, az egyen-ételeket, azt, hogy mindenhol ugyanazok a cuccok vannak, és persze, hogy szinte soha nem találok olyat, ami tetszene.

De vajon miért ilyen sikeresek még mindig ezek a komlexumok? Mindegyik ugyanolyan, szóval biztos nem az újdonság varázsa vonzza az embereket. Meleg van, és télen be lehet menekülni? Talán. Nyáron megy a légkondi? Mondjuk. Lehet nézelődni (még ha vásárolni nem is), és azt képzelni, hogy esetleg nekünk is lehetnek ilyen cuccaink? Esetleg. Nem tudom, hol rejtőzik az igazság, de valahol biztos az üzletek egységessége, a hangzatos márkanevek és a "mindent egy fedél alatt" érzete mögött húzódik meg.

Kis plázatörténet:

Az első példány természetesen az USA-ban épült 1922-ben, Kansas Cityben. Ekkor kezdték szépen lassan az összes ilyen jellegű áruházra, bevásárlóközpontra ezt az elnevezést használni, utalva arra, hogy ezek a kulturális élet centrumai is. Maga a szó spanyol eredetű, jelentése "főtér". (E pár sort a Wikipédiából csentem el.)

Tükörszemek

2010-04-07T21:38:00.003+02:00

A minap elgondolkodtam azon, hogy családtagjaink, ismerőseink, barátaink, kollégáink stb. hogyan látnak minket? Vajon elhiszik azt, hogy tényleg ismernek már, vagy talán nem is akarnak megismerni, mert téves következtetések alapján azt gondolják, már nincs is rá szükség, mert mindent tudnak rólunk?...

Nehéz kérdés. Honnan tudhatnám, hogy anyukám, apukám, testvéreim, gyerekkori barátaim, kedvenc munkatársaim mit tudnak, miket gondolnak rólam? Úgy érzem, az általuk rólam lefestett kép fele hazugság, amelyet ők maguk kentek a vászonra. Következtetések, általam kiváltott érzések és gondolatok építenek fel engem az ő szemükben. Vagy mégsem? Nem mindenki esetében? Talán a szüleim már elmondhatják, hogy igazán ismernek, vagy esetleg még a gyerekkori barátok. Nekik volt idejük arra, hogy nagyjából reális képet alkossanak rólam. Ennek ellenére mégsem tudhatnak mindent. Ha minden egyes percben ide leírnám, mit érzek, mit gondolok, talán teljes lenne a kép. De ez nem így megy: az ember tele van titkokkal, benyomásokkal, amelyeket nem lehet csak úgy megosztani. Önvédelemből, vagy a másik ember érdekében.

Mindenki szemében más és más ember vagyok, néha szerepet játszom, néha teljesen őszinte vagyok. Melyik a jobb? A valóságosabb? És mennyire vagyok képes megismerni magam a vizslató tükörszemek kereszttüzében?...

Mi legyek ha nagy vagyok?

2010-03-30T19:28:00.002+02:00

Az élet egyik legkeményebb próbatétele szerintem az, amikor az embernek választania kell egy hivatást, munkát, időtöltést stb, tehát amivel a nap nagy részében foglalkozik és még élvezi is csinálni.

Álommunka valószínűleg nem létezik, akármilyen izgalmas is a meló, valamiféle aprócska árnyoldala biztos hogy még így is van. Ez a mai világ, vagy azt csinálod amit szeretsz, de akkor mondjuk feketemunkás leszel, vagy hülyékkel leszel összezárva nap mint nap, vagy nem szereted a munkád, unod/utálod, de imádnivalóak a kollégák és nap mint nap elhülyültök, na meg mondjuk jól is fizet. Most őszintén, melyik a jobb?!...

Szerintem akármelyik verzió is a nyerő (mert a kettő pozitívumainak gyúrata vagy nem létezik, vagy nagyon ritka), a lényeg az, hogy az ember ne érezze magát (nagyon) rosszul a bőrében. Akinek a kreativitás meg- és kiélése a fontos, hiába robotol naponta jó pénzért, attól még nem fogja szeretni a monoton melót. Akinek viszont inkább a pénz számít, és a biztonságos anyagi körülmények, nem valószínű, hogy mindezt feláldozza az izgalmas és érdekes munka oltárán, ha mondjuk nem jelentik be.

Vicces, hogy az embernek már 17-18 éves korában el kellene döntenie, mit szeretne csinálni, hiszen ez alapján választ iskolát, ahol továbbtanul. Ennek ellenére, amikor az ember kikerül abba a bizonyos nagybetűsbe, azt sem tudja, hova nézzen, de nem azért, mert akkora a választék munka terén, hanem azért, mert egy pályakezdőnek nincs egyszerű dolga. Ismerjük a diplomás munkanélküliséget, a "nincs tapasztalatod, nem kellesz" jellegű visszautasításokat... de könyörgök, hol szerezzen az ember tapasztalatot, ha nem az első munkahelyén?!...

Komolyan mondom, érthetetlen, ami megy. Érthetetlen, kemény dió.

Krimi lenne...

2010-03-22T17:57:00.002+01:00

Álmomban eszembe jutott egy hiperfasza krimisztori, amit meg kellene írni, de persze ébren semmire sem emlékszem belőle, mert miért ne.

Miért mindig ugyanazok?!

2010-03-13T17:52:00.001+01:00

A minap azon töprengtem, miért mindig ugyanazokat a színésznőket, énekesnőket vagy modelleket teszik ki a címlapra a női magazinok... Nem csak általánosságban, hanem úgy is, hogy egyik lap követi a másikat. Ha például az X magazin áprilisi címlapján Rihanna van, akkor az Y májusi borítóján szintén Rihanna lesz. Az említett énekesnő az egyik, akit előszeretetettel tesznek ki a legtöbb újság elejére évente háromszor, a másik Kate Hudson, vagy Jennifer Aniston... és még sorolhatnám. Kérdem én: komolyan ennyire érdekesek lennének ezek a nők, hogy kéthavonta címlapra kerüljenek?! Még akkor is, ha épp semmi aktuális esemény (film, zenei album) se történt velük kapcsolatban? Na jó, ha pl. Kate Hudsont nézzük, róla épp elmondható, hogy új filmje, a Nine okot adhat arra, hogy mindenhol ott vigyorogjon az újságosstandokon, na de könyörgök, abban a filmben (mily' meglepő) kilenc nő játszik, mindegyik ugyanolyan indokoltan szerepelhetne a B1-en, lásd például Marion Cotillardot, vagy Penelope Cruzt. Jó persze, tudom, mindez attól is, függ, hogy az adott magazin külföldi testvérlapja épp melyik nőt emeli ki a hollywoodi sztárok és slágergyárosok közül.

Nos, nekem lenne pár tippem arra, kiket szeretnék sűrűbben látni a női lapok borítóján: ott van például Emily Blunt, vagy Zoe Saldana, aki tavaly rögtön két nagy filmben is (Star Trek, Avatar) brillírozott. Őt miért nem említi szinte egyik újság sem? Vagy Meryl Streep. Ja persze, bocsánat, ő már "öreg", nem való huszon-harmincéveseknek szóló magazinok címoldalára, ahhoz nem elég "trendi". Már hogy a külseje. Mert Merylt mindeni imádja, odáig van érte, de hát azért mégis... á, hogy is gondolok ilyen hülyeségekre.

Na szóval én így vagyok ezzel. Manapság egyébként is kezdem nagyon unni a női lapokat. Ritkaságszámba megy, amikor egy-egy érdekes témába belefutok, viszont mire belemelegednék a dologba, vége is a cikknek (még ha két-három oldalas is). A szépség, divat rovatok pedig csak összezavarnak, az egyik ezt mondja, a másik amazt. Úgy érzem, egy ideig nem sűrűn fogok ilyen újságokat venni...

Alice in Wonderland

2010-03-13T17:13:00.001+01:00

Szerdán volt szerencsénk megnézni az oly sokat hirdetett Tim Burton féle Alíz Csodaországban-t a moziban. Előzetes kritikák szerint nem sikerült a legjobbra a film, mert hiába Burton lehengerlő stílusa, a forgatókönyv menthetetlenül gyenge lett, szétszedték majd újra összerakták a sztorit, csak épp nem a legszerencsésebb módon. Nos, erről mi magunk is megbizonyosodhattunk. Sajnos tényleg nem tátott szájjal hagytuk el a termet, noha volt sok jó, humoros pillanat a történetben, nagyrészt sokszor csak tanácstalanul bámultuk a vásznat, mert bizony több olyan jelenet volt, ami valahogy (számunkra) nem fért bele a történetbe. Ilyen a sárkánygyík, a dicsnap (mi van?!), néhány furcsa szereplő, a Fehér Királynő (akit a szerintem nem épp a világ legtehetségesebb színésznője, Anne Hathaway alakított)... és hasonlók. Oké, persze, értem én, hogy ez direkt nem az eredeti sztori, hanem egy Alíz felnőttkorában játszódó cselekmény (ja és úgy, hogy a filmből kiderül: ő már járt Csodaországban többször is), és kellett pár új elem az érdekesség kedvéért, ám ezt azért jobban át kellett volna gondolni. Na de ennyit a történetről. A szereplőkkel nem volt gond, Johnny Depp - mint mindig - hozta a formáját a Bolond Kalapos szerepében (bár nekem sokszor inkább Jack Sparrow ugrott be a mimikájáról és a gesztusairól, a járásáról), Helena Bonham Carter pedig egyszerűen fenomenális volt hatalmas fejével és szív alakúra festett szájával, no meg persze színészi játékával (nem hiába alkalmazza Burton ezt a két színészt oly nagy előszeretettel). Ellenben maga Alíz, akit Mia Wasikowska alakított, szerintem borzalmas volt. Na jó, talán nem volt borzalmas, de Alíznak én valahogy egy barátságosabb arcú lányt képzelek el, nem egy ilyen vérszegény, szomorkás teremtést (mondjuk ezt gondolom írhatjuk Burton számlájára is, aki imádja sápadtra, karikás szeműre sminkeltetni a szereplőit). Na de ez legyen az én problémám. Ennek ellenére Mia játéka sem tetszett igazán. No meg persze ott van Anne Hathaway, aki rossz választás volt erre a szerepre (a Fehér Királynőére), látszott, hogy nem tud mit kezdeni vele, sokszor eltúlozta, kliséssé tette a karaktert.

Hogy pozitívat is mondjak, a teadélutános jelenetben a Kerge Nyúl (nem tudom, a filmben így hívták-e) volt a legjobb, tíz pont az alkotóknak érte: már maga a figura is megnevettetett, a beszólásai, mozdulatai meg pláne. Az egyik legjobb arc a filmben, kár, hogy keveset szerepel.

Mindent összevetve, nem volt rossz, de egy Burton alkotástól talán várhatott volna többet is az ember.

Egyetlen összehasonlítási alapom a Disney féle rajzfilm, amit gyerekkoromban láttam először és a mai napig imádok. (A Lewis Carroll által írt eredeti sztorit sajnos még nem olvastam, de kíváncsi lennék rá.) Aranyos, kellően poénos, és egy pillanatra sem unalmas. Azt hiszem maradok ennél a verziónál... :)

Pat Field

2010-03-08T20:50:00.001+01:00

Végre felkerült a Patricia Fieldről (divattervező, stylist) írott cikkem a Fashiontime.hu oldalára, ahol több írásom és fordításom is megjelent rövidke ott töltött karrierem során. :) Büszke vagyok rá, jól néz ki így a fotókkal együtt. (Ja egyébként ez azért ennyire érdekes, mert sokáig kellett rá várnom, hogy ne egyedüli legyen az adott kategóriában a honlapon.)

Shopni vagy nem shopni?

2010-02-27T21:25:00.002+01:00

(off: tudom, a cím félreértelmezhető, ha plusz egy-egy betűt szúrunk bele, na de akinek piszkos a fantáziája, az magára vessen! :))

Szóval, a vásárlás témaköre. Nő lévén természetesen szeretek nézelődni, álmodozni, hogy milyen lenne, ha... (tetszőleges vágyak behelyettesítendők), ám úgy érzem, mára sokkal kevesebb élvezetet találok a soppingolásban, mint régen. Mert pár évvel ezelőtt sokszor csak kiszórtam a pénzt az ablakon felesleges dolgokra, nem tudtam spórolni, és persze minden boltnál úgy éreztem, hogy be kell mennem, és vennem kell valamit. Ám, mielőtt még mindenki azt gondolná, hogy vásárlásfüggő/kényszervásárló (ki hogy nevezi) voltam, elmondanám, hogy nem. Mert ugye az ilyen emberek valamilyen hiányérzetet szeretnének betölteni, és egyenesen a fellegekben járnak, miután vettek valamit, őket ez elégíti ki. Nálam az a különbség ebből a szempontból, hogy míg én is éreztem egyfajta belső indíttatást arra, hogy bemenjek és vegyek valamit (hiszen azért áll ott az a bolt, azért vannak a kirakatában azok a cuccok!), engem nem elégített ki a dolog, sőt. Épphogy lehangolt, hogy "basszus, már megint kidobtam a pénzt egy tök felesleges dologra". Na persze ez az érzés nem rögtön jelentkezett (azért az első pár percben örültem ám nagyon a zsákmánynak), hanem picit később. Szinte rögtön a rózsaszín felhők elvonulása után kétségeim támadtak: most ez tényleg jó ötlet volt?...

Hm, most, hogy így nézem a tüneteimet, lehetséges, hogy pontosan ezek a kényszervásárlók tünetei is? Na jó, akkor legyen. De egyet mondhatok: ma már biztosan nem vagyok boltfüggő. A minap is, el kellett ütnöm valamivel egy kis holtidőt (vagy két órát) két programom között, egyedül. Gondoltam, tök kézenfekvő, hogy elmegyek nézelődni, mászkálni, hátha látok valami szépet és jót. Nos, már az első fél órában rosszul voltam, nem csak a rengeteg ember és a szűk tér miatt, hanem maga a tudat is lehangolt, hogy bakker, itt kószálok egyedül, nem is akarok igazából venni semmit, vagy ha akarok is, egyszerűen nincs kedvem hozzá ebben a pillanatban! És ez az érzés már nagyon régóta bennem van. Egyszerűen nincs rá ingerenciám, hogy céltalanul soppingoljak. Pénzt kidobni nem akarok, meg különben is, az embernek sokkal élvezetesebb a dolog, ha tudja, mit szeretne, és akkor arra vadászik, minthogy csak úgy végignézzen és megfogdosson mindent anélkül, hogy meg is venné. Na, ezt már nem, köszönöm szépen.

Ennek azért van egy nagy előnye. Nem rabolom az időt magamtól, és nem is költök annyi pénzt, sőt, átgondoltabb lesz például a ruhatáram is. Na ugye hogy ugye.

Az ördög Pradát visel

2010-02-22T21:41:00.001+01:00

Egyik kedvenc filmem Az ördög Pradát visel, s nem csak azért, mert nagy szerepe van benne a divatnak és az újságírásnak, hanem azért is, mert tele van remek karakterekkel és színészekkel. Nem is maga a sztori olyan halál izgalmas, amitől végig élvezetes az egész film, erről sokkal inkább a szereplők, a jellemek és a környezet, a hangulat gondoskodik. Kezdjük rögtön Meryl Streep-pel, akinek csak ha meghalljuk a nevét, máris garantált a jó szórakozás. Ám a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen maga a karakter az, ami Meryl játékával együtt viszi a pálmát. Miranda Priestly, a Runway exkluzív divatmagazin főszerkesztője egy kiállhatatlan "jégkirálynő", egy "dragon lady", akitől mindenki fél. Hogy miért? Mert szigorú, hideg, nagyhatalmú és kegyetlen. Bevallom, engem kicsit emlékeztet egy-két főiskolai tanárnőmre, akiktől az egész szak egy emberként rettegett. Mirandát állítólag Anna Wintour-ról, az amerikai Vogue főszerkesztőjéről formálta a regény írónője, aki egykor neki dolgozott.

Meryl Streep egy teljesen egyedi és utánozhatatlan Mirandát alkotott meg. Nem csak szürke haja és sápadt arcbőre emlékeztet egy jégkirálynőre, de halk, szinte kifejezéstelen, ám sokszor mégis kissé szarkasztikus beszéde is, ami csak még nagyobb óvatosságra inti az embert. Tényleg félelmetes!

A másik kedvencem Emily karaktere, az első asszisztensé, aki a főszereplő Andreát kemény kézzel, szakértelemmel és persze jó adag lenézéssel terelgeti, tanítgatja. Mindezek ellenére ez a szereplő egyáltalán nem ellenszenves, sőt! Titokzatos, sebezhető figura, aki mindezt sznobizmussal, kioktató stílussal leplezi. Emily Blunt színésznő nem hiába kapott több legjobb mellékszereplőnek járó díjat is ezért a jellemábrázolásért. Ja és tegyük hozzá, hogy hiába mellékszereplő, Emily szerepe szinte az összes humoros, jellegzetes pillanatot magába sűríti. Egyszerűen csak azért, mert nagyon jó.

Nigel, a Runway homo divatguruja is egy nagyon kedves karakter, de ehhez is nagyban hozzájárult Stanley Tucci tehetsége. Mindannyian ismerünk meleg divattervezőket, szakmabelieket, akiktől szokszor legszívesebben a falra másznánk. Nigel ellenben barátságos, van tartása, egyáltalán nem tenyérbemászó, nem idegesítő. Hiteles - ez a legjobb szó rá.

Anne Hathaway szerepe kissé sótlan számomra, teljesen átlagos, bár mentségére legyen mondva, ez a szerepéből is fakad. Hiszen mégis milyen legyen egy kissé elveszett lány egy ilyen magazinnál, amihez szinte hozzáfingani sem tud, utána pedig küzdelem az egész élete: a főnökének, a pasijának, a barátainak és persze a szakmabelieknek való megfelelés küzdelme. Úgy érzem, Anne egy kicsit többet is beleadhatott volna. Az biztos, hogy főszereplő létére nem ő az, aki a szálakat mozgatja...

A házinyuszi

2010-02-21T11:01:00.001+01:00

Mivel csakis lehúzó kritikákat olvastam eddig erről a filmről, gondoltam csak azért is megnézem.

A történet szerint a Playboy villából Hugh Hefner kiteszi Shelleyt, a 27 éves nyuszilányt,azzal az indokkal, hogy Playboy bunny-nak már túl öreg. A szőkeség szomorúan veszi tudomásul a házigazda döntését, összecuccol, és végül egy lánykollégiumban köt ki, ahol kiderül: ő nem csak egy felfújt mellű cicababa, hanem egy roppant jóindulatú (és persze butuska) nőci, aki tapasztalataival és tippjeivel "megszépíti" az ott élő "szürke egereket".

A lényeg ez, persze nem ilyen egyszerű a dolog, sok minden történik még a filmben, de nem is ez a lényeg.

Ez egy habkönnyű, vígjátéknak szánt mozi, amiben néha tényleg előfordulnak vicces pillanatok, amelyek általában jellem vagy helyzet szülte poénok. Nyilván nem ezen a filmen fogják az emberek hülyére röhögni magukat, de egynek jó. Az egyetlen húzónév maga a főszereplő, akit Anna Faris alakít (jól ismerhetjük őt a Horrorra akadva filmek fekete hajú, kissé szerencsétlen Cindy-jeként).

A csaj remekül hozza a mindenre rácsodálkozó, naiv, buta szőke nőt, és valahogy mégsem tűnik erőltetettnek. Legalábbis szerintem.

Úgyhogy egy szó mint száz, egyszer meg lehet nézni a filmet, mindenféle előítélet nélkül.

Susogós mackók

2010-02-20T17:15:00.001+01:00

Semmi mellébeszélés, időhúzás, sehol egy üresjárat. Csupán egy-két perc, és a macik kegyetlenül az arcodba tolják a tutit.

A nyughatatlan

2010-02-19T21:06:00.001+01:00

Önismeret. Izgalmas szó... De nem annak, aki ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?

Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl... Hányszor, de hányszor vertük már át... ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. "Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni." Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal.

Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vetni a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő pedig megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom.

Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem "odaát", hanem itt van, itt bent.

Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy "élj a jelenben!". És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk... szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan - 'ezt nem így kellett volna' -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni.

Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint... mert a jelen, mint olyan egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy "jelen" bevillan neked, azonnal el is múlik.

Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul...

Piaf

2010-02-06T13:03:00.006+01:00

Nem igazán ismertem korábban Edith Piaf munkásságát, annak ellenére, hogy ő volt Franciaország egyik leghíresebb sanzonénekesnője. Ám amikor még májusban véletlenül ráakadtam az életéről szóló filmre, nem gondoltam volna, hogy többször is meg fogom nézni, és minden alkalommal elvarázsolva ülök majd a fenekemen, ahogy nézem Marion Cotillard alakítását és közben hallom Piaf dalait (melyek közül - így utólag belegondolva - sokat ismertem már régebben is). Hihetetlen, hogy 48 éve alatt közel kétszer annyit élt, mint amennyit az ember gondolna egy középkorú nőről. Hányattatott gyerekkora után következett a nagy felfedezés, melynek során hamar olyan hírnévre tett szert, amely önbizalmat adott az egyébként meglehetősen szégyellős, ám hangjával bárkit elsöprő lánynak. Miután elvesztette nagy szerelmét egy repülőszerencsétlenségben, sorsa megpecsételődött. Soha nem tudta feldolgozni ezt a tragédiát, alkohol- és morfiummámorba menekült, ám közben rendületlenül énekelt tovább. S hiába járt még csak a negyvenes éveiben, inkább egy hetven- (vagy inkább nyolcvan-)éves öregasszonyként járt-kelt (ha épp tudott).

Marion Cotillardot ezelőtt csak a Taxi filmekben láttam, ám, bevallom őszintén, soha nem keltette fel a figyelmemet - maximum dekoratív külseje. Ám ezzel a filmmel hatalmas lehetőséget kapott arra, hogy valódi színésznőként is bemutatkozhasson, s szenzációs alakításának meg is lett az eredménye: díjak sorát söpörte be, köztük a jól megérdemelt Oscart is. Érdekes, hogy ez a szép arcú, fiatal színésznő közel öt óráig tartó sminkelés és maszkolás után, kiváló beleérző képességgel képes volt megjeleníteni egy 48 éves nőt, aki nyolcvannak néz ki, ám mégis úgy viselkedik, mint egy gyerek. Rendkívül összetett szerep, de Marion megoldotta.

Nos igen, a franciák azért egész ügyesen brillíroznak a filmiparban, ezt el kell ismernem. Nem csak Hollywood képes nagyszabású mozikat készíteni...

La vie en rose trailer

Minden csak nézőpont kérdése

2010-01-22T20:41:00.000+01:00

Olvastam ma egy cikket a Nők Lapjában, ami alapjaiban rengette meg a "nehéz sorsról" kialakult véleményemet. Egészen mostanáig azt hittem, hogy az az élet már nem is lehet jó és szép, amelyben nem pontosan az történik és úgy, amit és ahogyan szeretnénk. Egészen eddig azt hittem, csakis nekem lehetnek problémáim, senki másnak. Túl vagyok egy elég nehéz időszakon, és ahelyett, hogy már az elején próbáltam volna megérteni, hogy mi miért történik, csak fogtam a fejem és bepánikoltam. Hogy engem ver a sors, és hogy egyáltalán miért történt mindez, és lesz-e egyáltalán tovább...

Aztán láttam ezt a cikket, és ott helyben el is bőgtem volna magam, ha nem épp egy zsúfolt buszon ülök tök kényelmetlenül, úgy hogy közben üvölt a rádió.

Egy tizennöt éves srácról szól, akit nyolc évesen elütött egy autó, s ez megpecsételte a sorsát: nyaktól lefelé lebénult. Még lélegezni sem tud egyedül, egy gép pumpálja bele a levegőt nap mint nap. Az apukája él vele, aki amellett, hogy egész nap a gyerekkel foglalkozik, tai-chit tanít. Ezzel nyilván nem csak másoknak, de magán is nagyon sokat segít. Ami igazán meghatott, az az, hogy valószínűleg iszonyatosan megterhelő a nap minden percét arra fordítani, hogy figyelje a fiát. És nem adják fel, folyamatosan "edzenek", hogy legalább lélegezni tudjon egyedül, mozgatja a fia végtagjait, hátha így egy kis erőt nyer...

Nekik minden nap küzdelem, ugyanakkor ajándék is. Hiszen a sok-sok tennivalóhoz, akármilyen nehéz is, hozzá lehet szokni, és ami a legfontosabb, hogy a fiú nem halt meg annak idején. Együtt maradtak. Az élet meg akar mutatni, tanítani nekik valami fontosat, ezért lehetnek most egymás mellett. Iszonyú nehéz módon... pozitívum viszont, hogy a srác tud beszélni, kommunikálni, csak a lélegeztetőgép miatt kissé "gépies" hangon beszél. De ez egy teljesen jelentéktelen tényező ebben az esetben.

Remény egyesek szerint van, mások szerint nincs. Mindenesetre ők hisznek a gyógyulásban, valószínűleg ezért is érzik azt minden nap, hogy érdemes küzdeni.

Hát ennyi. Igazából nem sajnálatot érzek irántuk. Nem, szerintem ilyenkor a sajnálat egy teljesen felesleges és lehúzó érzés. Inkább... felnézek rájuk. Mert ők tudják, mi az: megküzdeni minden egyes boldog percért. Mert egy nap (legyen az egy vagy húsz év múlva akár) minden olyan lesz, mint régen...

Csajok

2009-11-14T11:27:00.001+01:00

Mostanában észrevettem, hogy leginkább női előadók dalai tetszenek meg. Tuti véletlen, de azért érdekes.
Kezdődött Oceana Cry Cry Cry-jával, aztán jött Florence (lásd előző bejegyzés), most meg valamiért Lily Allen The Fear című dala megy mindig a fejemben. Vajon ki lesz a következő?

Florence and the machine

2009-11-10T19:46:00.000+01:00

Csak a szám végét kaptam el az emtívín, mégis megfogott az a pár másodperc is. Florence Welch és bandája (az okosok szerint) indie-popot játszik soulos beütéssel. Nos, ezt nem tiszem megítélni, lévén nem értek a muzsikák ilyen szintű beskatulyázásához, de annyit tudok, hogy ez nagyon jó kis zene. Ha ezt a fajta zenét neveznénk "pop"-nak, teljesen más megítélése lenne ennek az elnevezésnek. Mert a Florence and the machine mentes bármiféle klisétől, eredeti és elvarázsol. Egyszerűen hangulatos.

Rabbit heart (Raise it up)

Hazug vagy, világ

2009-11-07T20:40:00.000+01:00

Az egész világ egy nagy hazugság. Minden, amit látunk, hallunk, minden, ami körülvesz: nem igaz. Még az érzéseink sem igaziak: valami vagy valaki elvárja, hogy úgy érezzünk, ahogy kell, ahogy szokás, hogy meg ne bántsuk a másikat. Minden, ami hallunk és látunk: nem igaz: azt látjuk, amit láttatni akarnak velünk. A többiek. Mások. És eközben mások is úgy éreznek, ahogy azt hiszik, hogy mi szeretnénk, hogy érezzenek.

Agyunk őrülten kattogó fogaskerekeit állítsuk le egy kicsit, és álljunk csak meg: mi az, amit ÉN valóban gondolok és érzek? Mi az, amit nem mások adtak a számba, a szívembe, a fejembe?

A világ hat ránk, és mi is a világra. Ha nem akarok valamit, nem fogom megtenni. Haragszanak majd rám? Talán igen, talán nem. A legrosszabb, amit tehetünk, amikor saját félelmeink börtönében nem merünk lépni semerre.

Ne hagyjuk, hogy a körülöttünk élő őrültek irányítsanak. Mert ők is a saját félelmeik rabságában vergődnek...

Dzsunkáék újra támadnak

2009-09-24T21:11:00.000+02:00

Jó pár évvel ezelőtt nagy rajongója voltam a Junkies zenekarnak. Igazából soha nem is változtak az érzéseim irántuk, mégis, az évek múltával egyre inkább hanyagoltam őket, ami érthető is: az ember nem feltétlenül ugyanazokat hallgatja huszon-, mint tizenévesen. Tiniként könnyű volt szeretni ezt a szókimondó punk and roll bandát, kivülről megtanulni a szövegeiket és jó nagyokat pattogni a koncertjeiken.

Tegnap aztán újra elővettem őket. Nem tudnám megmondani, honnan jött az ihlet, hogy nekem most Junkiest kell hallgatni, de jött, és én megadtam magam neki. Hát mit mondjak, kicsit "más füllel" hallgattam őket, mint mondjuk nyolc évvel ezelőtt. Elkezdtem átélni, megérteni a szövegeiket. Tökéletesen megértettem, miről dalol Szekeres Bandi a Mesében például, vagy hogy miért olyan jó kicsit ellazulni a Könnyű dalra. Azért, mert "vén" fejjel, tapasztalatokkal és több pozitiv, negativ élménnyel a fejemben most már tudom, miről van szó, és nem csak elképzelem. Pedig még csak jövőre leszek negyedszázad esztendős, és hol van még a vége?...

Mese

Könnyű dal

The queen of the crime

2009-09-19T20:10:00.001+02:00

Ki az? Több, mint száz regényt, novellát és szindarabot irt, krimijeit mindenhol olvassák az egész világon, valamint két zseniális nyomozókarakter megalkotója. A válasz: Agatha Chritstie. Azért gondoltam, hogy róla fogok irni, mert épp az ő önéletrajzi kötetét olvasom. Meg egyébként is, megérdemli, hogy megemlitsem. Nem is olyan régóta (körülbelül egy-két éve) vagyok rajongója a krimikirálynőnek, mégis, alig tudom megszámolni, hány zseniális regényét olvastam már. Történetei egyáltalán nem elnyújtottak, mégis bennük van minden, ami kell: gyilkosság, kerettörténet és persze a fantasztikus szereplők. Hihetetlen az a báj is, amivel az erőszakot ábrázolja: regényeiben nem a vér mennyisége, hanem az ok számit: ki tette és miért? Történeteiben zömmel két izgalmas egyéniség nyomoz (persze soha nem egy regényben): Hercule Poirot és Miss Marple. Előbbi, a belga úriember egy alapjában véve megmosolyogtató karakter, a maga beképzelt és kissé titokzatos módján, hatalmas bajuszával és tojásdad fejével. Poirot profi detektiv, akit soha senkinek nem sikerült még átverni. Miss Marple viszont egy szerény vénlány, aki általában a falubeli pletykákra alapoz, és csak azért találja fején a szöget minden alkalommal, mert egyszerűen csak "ismeri az emberi természetet". Hát igen, az emberek mindenhol ugyanolyanok, ha valaki gyilkol, annak megvan a maga pszichológiai oka.

Christie regényei tehát utánozhatatlanok, s önéletrajzi kötete, az Életem is hasonlóan érdekes. Kellő szeretettel, öniróniával és kritikával viseltet saját gyermek- és fiatalkora iránt, és nem csak azért kellemes olvasni őt, ahogyan ir, hanem amiatt is, amiről: régi szokásokról, s arról, ahogyan ő maga a világról vélekedett.

Angels and Airwaves

2009-09-08T22:12:00.001+02:00

Ennek a zenekarnak a megismerését is a One Tree Hillnek köszönhetem - az egyik epizódban felléptek egy tengerészgyalogos bulin. Csak akkor láttam, ki énekel benne, amikor tesóm megjegyezte: "Ja igen, ez a Blinkes Tom." Nos igen, az (egykori?) Blink 182 pop-punk zenekar buggyant gitárosa egy pár éve ebben a bandában zenél, pontosabban énekel. Stílust sajnos nem tudok megnevezni, ebben mindig is béna voltam, de az okosok alternatív rockbandaként, vagy arénarockot játszó zenekarként emlegetik. Ha hasonlóságokat akarunk keresni a Blink-kel, találunk, ám ha inkább azt néznénk meg, miben különböznek, hát arra is lelhetünk példát. Az Angels and Airwaves szintén dallamos, Tom hangja által pedig ismerősnek tűnő muzsikát játszik, ám inkább komolyabb témákat feszeget, valamint több benne az elektronika. Ja és persze nincs punkos beütése, nincsenek "bolondos dallamok", gyors tempók.

Az I Empire cimű lemezüket már hülyére hallgattam, most pedig az ezt megelőző We don't need to whisper-ről szeretnék egy dalocskát idekopizni. Mert nekem most ez tetszik. Remélem másnak is fog. :)

Angels and Airwaves - The War

"There is only one Tree Hill..."

2009-09-06T11:26:00.000+02:00

Amikor pár évvel ezelőtt az RTL Klub elkezdte sugározni a One Tree Hill első évadát (magyarul a Tuti gimit - a fordításért ismét hatalmas hátbaveregetés), még nem különösebben hatott meg a sorozat. Aztán egyszer csak én is leültem és elkezdtem nézni - és beleszerettem. A negyedik évadot már DVD-n folytattam, hiszen a magyar csatorna még nem jutott el odáig, hogy megvásárolja, csak a harmadikig. Most tartok a hatodik évadnál, és kíváncsian, sőt feszülten várom a hetediket, nyolcadikat is.

Azt szeretem ebben a sorozatban, hogy jó példát mutat a fiatalságnak. Vagyis, pontosítok: a huszonéves fiataloknak. Mert a One Tree hill első pár évadában, amikor a szereplők még 15-17 évesek voltak, bizony elszaladt velük egy picit a ló. Mindenki tizenéves korában élte ki magát (szex, bulik, drogok), ám nagyon hamar megtanulták, hogy többre mennek, ha megjavulnak és megkomolyodnak, hogy huszonévesen már saját családjuk, jól fizető munkájuk és egzisztenciájuk lehessen. S itt van a lényeg: amíg sok huszas évei elejét taposó fiatal ilyenkor még javában bulizik, felelőtlenül viselkedik és azt sem tudja, hogy lesz a holnap, addig a OTH szereplői már révbe értek. Nem állítom, hogy ennek így kell lennie, de mindenképpen figyelemre méltó. Persze az "amerikai álom" nagyon sok pontban eltér mondjuk a mi, hétköznapi magyar valóságunktól: nem mindenkinek van olyan szülője, aki pénzzel tömi, nem feltétlenül marad meg túl sokáig egy tizenhat éves korban kötött házasság (az időközben született gyerek című fejezetről már ne is beszéljünk), és nem biztos, hogy egy huszonkét éves lány mindenáron arra vágyik, hogy utódot nevejlen, és épp ezért gyermekéül fogadjon egy tizenöt éves kamaszt. Ez a világ tehát teljesen más, és mégis, rengeteg közös pontot találhatunk a szereplők és a saját életünk között. A körülmények eltérőek, de az érzések, gondolatok ugyanazok. A One Tree Hillben jellemző vonás a szülő-gyerek viszály, az árvaság kérdése és az anyai szeretet hiánya. Olyan, mintha ezek a fiatalok így akarnák kompenzálni a saját gyerekkorukban elszenvedett hiányt: ők maguk lesznek a példakép. Továbbá abban is utat mutat, hogy valósítsd meg önmagad, még ha rengeteg akadályt és nehézséget is gördít eléd az élet. Mert mindenki megérdemli, hogy azt csinálja, ami a legnagyobb álma.

Sok-sok érzelem és dráma jellemzi ezt a sorozatot, ami szerintem elkél manapság ebben a rideg, ostoba világban. "There is only one Tree Hill, and this is your home."

Egy boltkóros naplója - a film

2009-09-05T17:36:00.000+02:00

Előző blogomban tízből tíz pontot adtam Sophie Kinsella regényének, melyben a hétköznapi, ám annál humorosabb újságíró lány, Becky gondolatain és cselekedetein röhöghettem, míg olvastam.

Megnéztem a belőle készült filmet is, és nagyot csalódtam. A forgatókönyvíró egy unalmas, kiszámítható történetet kreált belőle, és bár Isla Fisher egy szimpatikus és helyes színésznő, azért Rebeccának elég gyenge volt. A filmben kábé kétszer mosolyodtam el összesen, és maga a sztori is össze-vissza lett vagdalva, áítrva, úgy, hogy végül semmi köze nem lett az eredetihez.

Pontosan az ilyen eseteknél értek nagyon egyet a blog leírásában található Paulo Coelho idézettel, a különbség csak annyi, hogy ezt a könyvet nem egyszerűen "csak" megfilmesítették, hanem el is rontották. Kár volt.

Becstelen brigantyk

2009-08-27T19:45:00.001+02:00

Quentin Tarantino, mint ismeretes, modern és iszonyúan tehetséges rendező. Egyedi stílusa több filmjében tetten érhető, s nincs ez másképpen legújabb alkotásában, a Becstelen brigantyk-ban sem (angol címe: Inglourious basterds). Ritkán van olyan, hogy úgy jövök ki a moziból, hogy sokáig meg sem tudok szólalni, vagy csak annyit tudok kinyögni, hogy "bazmeg". Na ez pont ilyen film. Aki nem tudná, miről is szól: negyvenes évek, második világháború, nácik vs. zsidók. Ezer meg egy film próbálta már bemutatni, hogy pontosan hogy is volt ez, de Tarantino szart mindebbe, és egy teljesen új megvilágításba helyezte a szitut. Az alapkonfliktus természetesen megmaradt: a német nácik kegyetlenül üldözik a zsidókat, ám szinte csak ennyi az, aminek a filmben köze van a valósághoz. Valahol olvastam, hogy Tarantino a történelmet csak díszletként használta ebben a filmben, és ezzel egyet is értek. A németek ellen véres bosszút esküsznek a zsidók, s ez két szálon jelenik meg: az egyik Shosanna Dreyfus, aki családja lemészárlásáért vesz revansot, a másik banda pedig természetesen az amerikai Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) által szervezett, zsidókból álló brigantyk.

Tulajdonképpen az egész film egy hatalmas bosszúakcióra épül, melyben az érzelmi szálak és a véres jelenetek jól megférnek egymással. Tetszett, hogy sohasem tudtam, mi következik, hogy az egyik pillanatban a hasamat fogtam a röhögéstől, míg a másikban csak néztem és próbáltam összekaparni az államat a padlóról. Hihetetlen feszültség húzódik végig minden képkockán, a színészek pedig egytől-egyig csillagos ötöst, Oscart, piros pontot érdemelnének. Itt kell megemlítenem Brad Pittet, aki számomra az egyik legviccesebb figurát hozza mesterkélt "paraszt amerikai" kiejtésével, amely egyébként rengeteg humoros pillanatot kölcsönöz a filmnek.

A mű tele van szélsőségekkel, túlzásokkal, ironikus elemekkel. Egy példa: a nácik a moziban ülnek, és az egyik leghíresebb katonájukról készült filmet nézik, amelyben a srác halomra lövi az embereket. A németek minden egyes eltalált személynél tapsikolnak és nevetnek...
(Még valami. Remélem nem szinkronizálják majd a filmet, mert egyrészt három nyelven beszélnek benne (angolul, franciául és németül), másrészt a brilliáns színészi játék csak az eredeti hanggal és beszéddel együtt teljes, lásd a már fent említett Brad Pittet. Szeretem a magyar szinkront, de mostanában nagyon szokszor elbaltázzák, és viszi az egészet a francba. Úgyhogy légyszi ne.)

Egy szó, mint száz: brutális, humoros, ironikus, morbid és ámulatba ejtő mozi, állítólag Tarantino eddigi legjobb filmje. Van benne valami...

A film trailere

Jeffery Deaver - a pszichotrillerista

2009-08-26T18:46:00.001+02:00

Korábban már ajánlgattam én ezt az írót a Club54 férfimagazinban, ahol korábban írtam, de azt nyilván nem látta mindenki, úgyhogy most itt is szeretnék róla említést tenni.

Szóval a címben szereplő pali először is egy lángelme. Eddig három könyvét olvastam (jó kis vaskos történetek), de azok mindegyike ámulatba ejtett. A "legjobb pszichothriller szerzőként" aposztrofált amerikai író nem bízza a véletlenre a sztorijai alakulását: krimijeiben sohasem az a gyilkos, akire tulajdonképpen egész végig számítunk. Sőt, mindig az, akire egyáltalán nem is gondolnánk, hiszen egyszerűen lehetetlen, hogy épp az a figura legyen az! Mesteri cselekményfordulatai mellett karakterei, helyszínei leírása is abszolút hiteles, így az ember éles képet alakíthat ki a szereplőkről. Szinte tapintani lehet a feszültséget, a pörgősséget a betűkön keresztül. Hihetetlen hajsza minden történet, melyben a jók versenyt futnak a rosszakkal - utóbbiak persze mindig egy lépéssel előrébb járnak, ám a végén természetesen lelepleződnek. Deaver jellemzője még, hogy alaposan és felkészülten mutatja be a sztorikban megjelenő munkaköröket, foglalkozásokat - elég csak magukra a rendőrökre, a kriminológusokra és az ügynökökre gondolni, de persze nem is igazán csak az ő melójuk az érdekes: az Illuzionistában például a gyilkos bűvész titkaiba kóstolatunk bele, az Ördög könnycseppjében az FBI segítségére siető grafológus munkáját ismerhetjük meg, míg a Koporsótáncosban a gyilkos által leginkább elpusztítani kívánt pilótanőtől tudjuk meg, hogyan működik a repülő és pontosan mi történik egy repülőút során.

Aki tehát izgalmas, ijesztő, akciódús és hiteles és könyvre vágyik, annak bátran ajánlom Deaver bármelyik kötetét - garantáltan nem fog unatkozni!

Fringe - A rejtély

2009-08-25T20:02:00.002+02:00

Első bejegyzézként álljon itt egy poszt arról a sorozatról, amelybe sajnos csak későn szerettem bele, és lemaradtam pár részről - szerencse, hogy csak egy évad készült el eddig. Az amerikai Fringe (ami tulajdonképpen határt jelent, itt egyfajta tudományos szélsőséget, amelyet nem lehet megmagyarázni, ám ha mégis, az túllép az emberi képzeleten - a magyar címben, rettenetesen frappánsan egyszerűen csak "rejtélyként" aposztrofálták) tudományos-fantasztikus sorozat FBI ügynökökkel, megmagyarázhatatlan dolgokkal és persze lélegzetelállító jelenetekkel. Az ember a szemöldökét ráncolja, amikor nézi, felváltva a tágra nyílt szemmel együtt megjelenő "hű" élménnyel. A sorozatot nem csak a történetek - amelyek egyébként összefüggenek - teszik izgalmassá és élvezhetővé, hanem a szereplők karaktere is: Olivia Dunham ügynök (akit az ausztrál Anna Torv alakít) higgadtságával nyűgöz le, mégsem rideg személyiség, sőt, egy igazán helyes, bájos nő, aki nem a külsejével akarja meghódítani a nézőket. (A blog tetején is ő látható.) Véleményem szerint Anna nem az a klasszikus hollywoodi szépség, kissé skandináv típusúnak mondanám "északi parasztlányka" fizimiskája miatt, mégis van benne valami, ami miatt az ember azonnal beleszeret. Nekem legalábbis tetszik, főleg a mély hangjával. (Ha már a hangnál tartunk, az őt szinkronizáló Pikali Gerda laza, mégis szexi orgánuma is remekül illik hozzá.) Aztán ott van Joshua Jackson, akit a legtöbben valószínűleg Dawson haverjaként ismernek. Itt ő is bebizonyítja, hogy nem tejfeles szájú tini, hanem igazi férfi, aki józanságával és eszével segíti Olivia Dunham-et. Na és persze el ne feledkezzünk a Joshua által alakított Peter apjáról, Walterről (John Noble), aki egy elmegyógyintézetből szabadult tudós. Hihetetlen dolgokra jön rá, és szórakozottságával, ártatlan, közömbös arccal bemondott poénjaival teszi még szerethetőbbé figuráját. (Kedvenc jelenetem volt, amin fél óráig röhögtem, amikor Francis ügynök (Olivia kollégája) testéből élősködőket pusztít ki, amelyek még döglött állapotukban is a férfi testében (pontosabban a hasában) maradnak. Francis megkérdezi Waltertől: "És hogyan fogok tőlük megszabadulni?" Mire a tudós: "...Majd kiszarja őket!")

Szóval vannak a jó szereplők, és a rossz szereplők, akiket ismerünk is meg nem is - pont ez a lényeg: ki áll a háttérben? Kinek "köszönhetőek" a gyilkosságok, a furcsa módon meghalt emberek?

Sokan az X-aktákhoz hasonlítják a Rejtélyt, ám a ez a sorozat kevésbé hátborzongató. Az ember meg meri nézni, nem úgy, mint sokszor Scully és Mulder ügynök epizódjait.

Hamarosan érkezik a második évad, és én már nagyon várom!